Dzsungeltúra, Chan-Chan és Lima

2000. június 8.

No, elindult a túra. Tegnap csak zötyögtünk egész nap a buszon és méricskéltük a tájat, meg egymást. Az első megállónk Banos nevű városka, amit hosszú idő után csak most lehet látogatni, mert egy vulkánkitörés miatt hónapokig elkerülték a túracsoportok. Ma hajnali 5-kor ébresztő, kaptunk gumicsizmát, egy nagy sárga poncsót és egy kanna ivóvizet, irány a dzsungel. Ahogy botorkáltunk a zuhogó esőben, álmosan, sötétben, átfutott a fejemen a gondolat, hogy jó helyen vagyok-e? Mintha nem is vakáción lennek, hanem katonaságban. 6-7 fős kis csapatokra oszolva vágtunk neki az esőerdőnek. Pár perces séta után át kellett kelnünk egy patakon, így rögtön telement a csizmám vízzel. A zokni persze rögtön beledagadt, így nem tudtam menet közben lekapni a csizmát. Le kellett hát ülni időnként a földre, hanyatt dőlni, és úgy öntögetni ki a vizet a csizmámból, hogy egyáltalán tudjak járni. A Rio Pastazan fatörzsből kivájt kis kenukban keltünk át, az eső meg csak ömlött, mintha dézsából öntenék. A gyorsan örvénylő vízen kegyetlenül himbálózott a kis lélekvesztő tákolmány, és rettentően féltettem a fényképezőgépet, ami minden irányból sok vizet kapott. Nem volt sok idő sajnálgatni magam, kiszállás után erőltetett tempóban menetelés a sárban egy indián családhoz. A kézműves mama megmutatta, hogyan festeget agyagedényeket, a papa pedig tanítgatott minket nyílkilövő csővel vadászni. Ez egy kb. 3 méteres rúd, amit egyedül el sem bírtam, és mérgezett nyilat fújnak keresztül rajta. Azt hiszem, én nem sok állatban tudnék ezzel kárt tenni. Na meg persze e nélkül se. Aztán vissza a folyóhoz, újra a kenukkal haladtunk tovább és férfiasan be kell vallanom, volt ott egy kis félsz is. Végre kikötöttunk, egyből fel egy teherautó platójára zötykölődni egy kicsit egy kilátó felé. Eléggé lestrapált volt már a csapat, mikor végre felértünk a magaslatra, ahol tényleg szép kilátás volt a környező erdőkre és folyókra. Rövid ebédszünet, majd kemény 4 órás gyaloglás következett, gyilkos tempóban, bokáig sárban.

Azt hittem, nincs rosszabb, mint vízzel tele csizmában gyalogolni, de van. A sárral teli csizmában való gyaloglás. Felmásztunk egy vízesés tetejéhez, aztán le az aljához, szinte függőleges sárfalakon. Közben láttunk mindenféle érdekes növényt, például a sétáló fát, ami az élettartama alatt 3-4 métert gyalogol napfény után kutatva. A természet fantasztikus dolgokat produkál. Volt egy olyan növény is, aminek a zsenge hajtásaival táplálkozik egy rágcsáló. A zsenge hajtások általában vilagoszöldek, amik később pirossá válnak. Hogy ne egyek meg az összes új levelet a rágcsálók, a növény fele új hajtása eleve piros színű, így azok biztonságosan megmaradnak. A túra végen kaptunk vacsorát egy fából tákolt építményben, aztán gyorsan haza, senkinek nem kellett altatódalt énekelni.

2000. június 9.

Ma szabadon választott program volt: rafting, bicaj vagy lovaglás. Hogy hogynem, a raftingot senki nem választotta a tegnapi kalandok után. A csapat nagy része lovagolni ment, de én inkább a mountain bike-ot választottam. De semmi rohanás, itt az ideje egy kis kényeztetésnek, így bőséges reggelivel indult a nap. Aztán gondoltam, beszerzek egy kis helyi zenét. Betértem egy kis boltba megkérdezni az eladót, merre van itt zenebolt. A fiatal srác megpróbálta elmagyarázni, de nem találtam az üzletet, így visszamentem hozzá, hogy inkább rajzolja le. A srác egyszerűbb megoldást választott: bezárta a boltját és eljött velem a zeneboltba, sőt ott is maradt segíteni válogatni. Ezek azok a dolgok, amik Európában soha nem történnek meg a turistával. Utána ő ajánlott biciklikölcsönzőt is, útnak indultunk hát szobatársammal, Nancyvel. Egy vízeséshez akartunk elkerekezni, ami az útikönyv szerint alig 40 perces út a várostól, de mi három óra alatt értünk oda. Az út a Rio Verde mellett haladt, gyönyörű tájon, óriási hegyek között. Én otthon is majdnem minden hétvégén bicajozok, de azért ez más volt, mint a megszokott Batthyány tér-Szentendre útvonal. Az út olyan keskeny volt, hogy ha jött egy autó, egészen le kellett húzódnunk. Időnként a hegyoldalról kisebb vízesések zúdultak az útra, ügyesen kellett kerülgetni őket. Egy vaksötét alagúton is át kellett hajtani, no persze a bicajon semmi világítás nem volt. Nem tudtam, hogy félelmetesebb, ha ülök a bringán, vagy ha tolom. Nem mertem lelépni, mert nem láttam, mi van az úttesten, inkább gyorsan áthajtottam a fény fele.

Végre elértük a városkát, ahol leparkoltunk a bicajokat, és még jó félórás gyalogút várt ránk a vízesésig. A tüdőm elég nehezen bírta a meredek mászást, nem tudom, mi lesz velem a nagy gyalogtúrán. A vízesés mellett hosszú függőhíd lógott a folyó felett, ami jól kilengett, ha rásétáltunk, jó izgi volt. Visszafele már nem bírtuk volna a gyűrődést, inkább lestoppoltunk egy buszt, feltettük a tetejére a kerékpárokat és kényelmesen hazabuszoztunk. Nem volt könnyű olyan éttermet találni, ami Nancynek is megfelel, mert vegan a lány: olyan vegetáriánus, aki tejtermeket sem eszik. Namármost ilyenekre nincsenek igazán felkészülve még Dél-Amerikában. Végre találtunk egy helyet, ahol volt zöldséges spagetti. De sajnos a szakács elkövette a hibát, hogy szórt rá egy ici-pici sajtot, így Nancy rögtön visszaküldte az egészet. Újra elkészítették neki, de akkor meg egy kis tejszín keveredett bele. Harmadjára inkább sült krumplit kért, az végre sikerült. A számlát viszont én fizettem, mert ő akadékoskodott, hogy miért fizet, miért nem, én meg nagyon sajnáltam már a szegény felszolgálót. És igazán annyira olcsó volt minden, ezért kár balhézni. Éjjel még egy kirándulás várt ránk a vulkánra, hátha látunk egy kis kitörő lávát, de nem volt szerencsénk. Visszaérve a városba benéztünk a Bamboos Bárba, ahol a helyiek szerint igazi salsa van, de csak lötyögtek az emberek, senki nem táncolt rendesen. Így hát átmentünk a Rock Caféba, a turisták helyi szentélyébe, ahol beindult a csoportdinamika: az egyik lány, Donna keményen hajt az egyik sofőrre. A srác van vagy nyolcpontos, a csaj maximum 2, de majd meglátjuk, mi lesz.

2000. június 10.

Megint korai ébresztő, és indulás. Egész nap zötykölődés a buszon Cuenca városáig. Útközben jónéhány úttorlaszon is keresztül kellett verekedni magunkat, a helyi parasztok emeltek tiltakozásul a benzin áremelések ellen. A buszon scrabble-t játszottunk, hogy elüssük az időt, de volt egy kis hátrányom az anyanyelvűekkel szemben, így utolsóként végeztem, de azért szép pontszámmal. Cuencaban egy régi gyarmati épületben van a szállásunk, óriási szobák, impozáns lépcsők, csillárok, faburkolat.

2000. június 11.

Kegyetlen éjszaka volt, végig a WC fölé hajolva töltöttem, mint reggel kiderült, nem egyedül. Valami rosszat ehettünk este az étteremben. Ma átléptük a határt, Peruba érkeztünk, Puerta Sol nevű kis üdülőhelyre. Egy kis üzletben vettünk estére pár üveg alkoholt. Sehogy nem akartak megérteni, hogy Bacardit szeretnénk, így közöltem az eladólánnyal: Cuba Libre sin Cola. Megértette. Este nagy dínomdánom alakult ki, de en csak lázasan hevertem az ágyamban, kimaradtam a nagy buliból.

2000. június 12.

12 órát aludtam, mint akit fejbe vertek, de frissen, egészségesen ébredtem, jobb formában, mint újkoromban. A mai program laza semmittevés. Ücsörögtünk az árnyékban, illetve a fehér bőrű angol lányok a napon, minden figyelmeztetés ellenére, le is égtek rákvörösre mind egy szálig. Élveztem, hogy ez az első nap indulásom óta, amikor se repülőn, se hajón, se buszon, se bicajon nem kell utazni. Este befutott egy másik csoport is, akik lelkesen meséltek az Inca Trail-ről, ami meg előttünk áll. Én meg mindig nem tudom, hogy nekivágjak-e majd a nagy túrának. Otthon a rossz kis tüdőmmel a Gellérthegyre is alig bírok felmászni, el nem tudom képzelni a 4000 méter feletti csúcsokat. De látva a sok lelkes arcot kár lenne kihagyni. Egyöntetű a vélemény, hogy az oda vezető út még a Machu Picchu-nál is nagyobb élmény. Új barátaink mindenesetre jót mulattak rajtunk, amikor megkezdtük a szokásos mosogatás utáni edényszárítást: hogy spóroljunk a papírtörülközőkkel (zöld szempontból), inkább kézben lebegtetve szárítjuk az edényeket. Helyesen fest a csapat, ahogy mindenki lobogtat néhány piros műanyag tányért vagy egy pár fakanalat. Általában mindezt zenére, táncolva tesszük, úgy meg élvezzük is.

2000. június 13.

Megint buszozás, ezúttal Huenchacoba, egy tengerparti kis városkába, pár kilométernyire Trujillotól. Nagyon helyes kis szállóban lakunk, úszómedence az épület előtt és elképesztő méretű tortaszeletek a bárban. Közös vacsora egy flancos helyen (Colonial Club), majd nagy csocsóparti. Mindenkit elvertem, úgyhogy a többiek mától csak shark-nak hívnak.

2000. június 14.

Felkeltem korán, hogy meglessem a helybelieket, akik különleges nádból készült hajóikkal halászgatnak a közelben. A hajónak nem a belsejében ülnek, hanem a tetejükre térdelnek, ezért kis lovacskáknak (caballitos) hívják őket. Ma is pontosan úgy néznek ki, mint a közel 1500 éves moche kerámiákon. Az útikönyv szerint ez lehet a surf őse is. Reggeli után befutott a helyi idegenvezetőnk, aki ma körbevisz minket a környéken. Először két hatalmas moche építményt, a nap és hold piramist látogattuk meg. A mochek úgy 700 körül éltek és egy csomó gyönyörű kerámia és falfestmény maradt utánuk. A nap piramisa 140 millió agyagtéglából épült, becslések szerint 4 millió tonna lehet a súlya, nem kis szervezettség kellett ezt a tömeget mozgatni és piramissá építeni. Sajna a gyakori földrengések és a menetrendszerű hurrikánok alaposan megtépázták, de meg így is gyönyörű. Délidőben bementünk Trujillo városkába, pénzváltás, Internet, ebéd, stb. A fiuk kiéhezve vetettek rá magukat a focieredményekre, Marlene szerelmétől vart mar nagyon levelet, én meg átböngésztem a tőzsdehíreket, nem állok túl jól. Délután a chimu főváros, Chan-Chan volt a program, mely a 15. évszázadban élte fénykorát. A városka 25 km2-en terül el, a világ legnagyobb agyagvárosa. Fénykorában úgy 50 ezer lakosa lehetett. Kilenc kerületéből csak egy látogatható, ezt jártuk mi körül. Egy-egy kerület úgy 26 futballpálya nagyságú, 10 méter magas külső és több, alacsonyabb belső válaszfallal. A falak sokszor 5 méter szélesek, rombusz formájukkal egész jól ellenálltak a földrengéseknek. A spanyolok által az itt később épített falak már rég ripityára törtek. A falak vakolata sok helyen épségben maradt - a cementet citrommal keverték, ez segített konzerválni a vakolatot. A chimuk nemcsak az építészetben remekeltek, de a földművelésben, a mérnöki tudományokban és a művészetekben is. Kevés kerámiát, viszont annál több aranytárgyat hagytak az utókorra. Birodalmunkat az inkák hódították meg úgy 1440 körül, és Chan-Chan rövidesen halott varos lett. A kirándulás után vacsora a motelben, majd megkóstoltam a helyi specialitást, a pisco sour nevű koktélt, ami egy erős pálinkaszerű párlat cukorral, citromlével, tojásfehérjével és őrölt jéggel keverve. Ezután persze még jobban lealáztam a csapatot csocsóban.

2000. június 15.

Buszozás Limába, kis Jamie szolgáltatta a zenét. Bár csak 22 éves, kizárólag régi zeneszámokat hozott, amit én nagyon élveztem. A Grease számait kórusban énekeltük végig, rock rajongó sofőrjeink csak csóváltak a fejüket. Már sötétedett, mire beértünk a fővárosba. Elég fura egy szállóban lakunk, fürdőszobánk fala nem teljesen zárt a szomszédéval, így Nancyvel nyomon követhettük, milyen zajok jönnek a mellettünk lakó három fiú mosdójából: fogmosás, gurgulázás, borotválkozás közbeni fütyörészés, és néhány kevésbé kellemes zaj. Az i-re a pontot az aftershave kellemes illata tette fel, mely hozzánk is átszűrődött.

2000. június 16.

Szabad program Limában. Jól tud esni egy csoportos utazás során egy ilyen kis magányos tengés-lengés. Először bekukkantottam a főtéri katedrálisba, ahol Pizarro maradványait őrzik, majd a San Francisco templomba, ahol főleg az épület alatti katakombák érdekesek. Itt volt a város temetője, és még ma is több ezer csont van a föld alatt, kicsit hátborzongató élmény. A hangulathoz kifejezetten illett az idegenvezetőnk ábrázata: az alsó szemfogai ritka nagyok és élesek voltak, mintha Frankenstein kalauzolna minket a félhomályos földalatti folyósokon. Egy chifa-ba tértem be ebédelni, egy olcsó kínai étterembe, ahol épp a Titanic ment a TV-ben és mindenki azt bámulta. Érdekes érzés Peruban kínai ebédet enni és közben egy amerikai szuperfilmet nézni. Az utcán nagy örömmel fedeztem fel a churros nevű édességet, amit imádtam spanyol útjaimon, be is nyomtam egy párat desszertnek. Este összeverődtünk egy páran a szállóban és irány a McDonald's, hiába no, én sem vagyok tökéletes. A gyorséttermek az új városrészben, Mirafloresben vannak, jó 20 perc taxival az óvárosból. Még úgysem mentem taxival hamburgerért....


Next part of the South America trip
Back to the Big Picture Guide Book
Back to my home page


A dél-amerikai körut következo része
Vissza a A Nagy Képes Utikönyv oldalra
Vissza a nyitooldalra