Nazca vonalak, Arequipa és a Colca Canyon2000. június 24. Ébresztő, reggeli. Kivételesen nem tojás (attól már kiütést kapok), hanem gyümölcssaláta és joghurt. Megint egész nap a buszon, ebéd az óceánparton, egy kísértetvárosban, amit az El Nino rombolt szét. Kora este érkeztünk meg Nazca városába, felvertük a sátrakat és nekiálltunk vacsorát főzni, majd a közeli szállodában megnéztünk egy videót a Nazca vonalakról. A Nazcák 200 és 800 között éltek, aztán vagy egy évezredig elfeledkezett róluk a világ. Csak 1901-ben fedezte fel őket egy perui régész néhány tárgyi emlék jóvoltából. A legtöbb leletet lenyúlták már a sírrablók, de sikerült megmenteni egy pár jellegzetes kerámiát, amiből megismerhetjük őket. A Nazcák leginkább a sivatagba rajzolt vonalaikról ismertek, amiket alig 60 éve fedezett fel egy Paul Kosok nevű amerikai. A Csendes Óceán partja és az Andok hegyvonulata közti körülbelül 450 négyzetkilométeres területen egyenes vonalak, geometrikus alakzatok és állatrajzok százait rajzoltak a talajba. A vonalak több kilométer hosszúak és gyakran keresztezik az állatrajzokat, melyek közül néhány két futballpálya nagyságú. A gyík például 180 méter hosszú, a majom 90 m magas, a kondor szárnyfesztávolsága 130 méter. A pelikán pedig 285 méter magas. A vonalakat egyszerűen alakították ki: a sivatagban 20-30 cm mélyen felszedtek a talaj felső, napbarnította részét és a vonal egyik szélére hordták. Az alatta levő világosabb talajréteg rajzolja ki az ábrákat. Eső hiányában a rajzolatok jó másfél évezrede kitűnő állapotban megmaradtak. Hasonló okokból nem is engedik, hogy besétáljunk a területre, hiszen lábnyomaink óriási kárt okoznának. Mindenfele teóriák vannak, hogy kik, miért és hogyan rajzoltak ezt a páratlan képgyűjteményt a sivatagba. A földtől legelrugaszkodottabb Daniken elmélete, miszerint a terület földönkívüli lények űrhajóinak leszállóhelye. Nekem mindig az az érzésem van ilyenkor, hogy azért találja ki a mai ember ezeket az ufós magyarázatokat, mert nem tud jobbat. Lehet, hogy vannak földönkívüli lények, itt nem ezek igenléséről vagy tagadásáról van szó. Hanem arról, hogy sok olyan dolog van a világon, amit nem tudnánk a mai eszünkkel megcsinálni, vagy nem fogadjuk el, hogy több száz évvel ezelőtt az emberek igenis képesek voltak olyan alkotásokra. Nem illik be a mi kis emberi fejlődésről alkotott elképzelésünkbe. Ilyenkor aztán szépen elővesszük a marslakókat. Pedig lehet, hogy a Nazca társadalom okosabb volt annál, mint ahogy mi azt gondoljuk. Sokan leragadnak annál a problémánál, hogy a rajzokat csak felülről, repülőről lehet látni és hat akkor meg senki nem tudott repülni. Aztán jött valaki, és 1975-ben bebizonyította, hogy miért is ne - összeállított egy repülésre alkalmas tákolmányt (egész pontosan egy hőlégballont) olyan anyagokból, amik mar a Nazcák idejében is léteztek. Voltak, akik szinte az egész életüket azzal töltötték, hogy megfejtsék a Nazca vonalak rejtélyét - pl. Maria Reiche, egy német tudósnő, aki szerint az egész terület egy nagy naptár. Mások szerint rituális útvonalak, de legalábbis valahogy a vallással vannak kapcsolatban. Az biztos, hogy a talaj túl puha leszállópályának, a vonalak nem vezetnek sehova, így nem igazan lehetnek utak, és nem is mutatnak sehova, hogy iránytűk lennének. No, de majd holnap reggel megnézem én is felülről, hátha kiokoskodom a titkukat. 2000. június 18. Csak a fele csapat vállalkozott a repülésre, a többiek visszaléptek, mikor megtudtak, hogy 3-5 személyes régi Cessna gépek várnak ránk. Én is csak addig voltam nagy legény, amíg meg nem láttam a személyzetet: a pilótának az arca, segítőjének a keze volt összeégve. Kicsit összerezzenve bár, de irány a repcsi. Szép sorban felbukkantak a híres rajzok: a majom, a kolibri, a pók, az integető emberke, és így tovább. Óriási élmény volt látni őket, kattogott is a gépem rendesen. A gyomrom kevésbé örült, különösen mivel minden rajznál éles kanyart vettünk, hogy a képeket a gép túloldalán ülők is láthassák. Fel-le, fel-le. Kicsit sápadtan bár, de földet értünk, és senki nem bánta meg a repülést. Délután Chaucilla nevű temetőbe mentünk, ahol szanaszét hevernek a sivatagban ősrégi csontok,
koponyák, ruhafoszlányok, hajcsomók és ki tudja, még mi minden. Az igazi meglepetés azonban a sivatag közepén található mosdó volt: vízöblítéses WC, mosdó, zuhany, papírtörülköző. Elképesztő luxus. Pár óra buszozás után elértük újabb szálláshelyünket, egy festői kis öblöt az óceán partján. Homokos part, kétoldalt magas sziklák, előttünk a mélykék óceán. Currys csirkét főztünk vacsorára és angol szokás szerint marshmallowt sütöttünk a tábortűznél. 2000. június 19. Imádom a homokdűnéket, és ma igazan láttam eleget. Egész nap nyeltük a homokot a buszban, míg Arequipaba értünk. Útközben rengeteg lerombolt, kihalt várost láttunk, sok-sok pusztulást az El Nino útjában. Elhagytuk az óceán partját és elkezdtünk felkapaszkodni a Panamerica Highway-en az Andokba. Kezd hűlni az idő. Arequipa csodálatos kis városka, hangulatos főtérrel, remek éttermekkel, körülötte hófödte hegycsúcsokkal. Legmagasabb közülük az El Misti a maga 5822 méterével. Az egész városka fehéren csillog, mert az összes épülete egy sillar nevű helyi vulkanikus kőfajtából épült. Isteni steaket ettünk, néha azért kell egy kis kényeztetés a kemény kalandoroknak is. 2000. június 20. Délelőtt ügyintézés: pénzváltó, posta, miegymás, aztán ebédre megkóstoltam a helyi specialitást, a ceviche-t. Ez hús és hal savanykás szószban, ahogy a vezetőnk mondta "sushi a la Peru". Délután a Santa Catalina kolostor volt a program, az egyik legfurcsább vallási intézmény, amit valaha láttam. 1580-ban épült, egy gazdag özvegyasszony hozta létre jómódú spanyol családok hajadon lányainak. A mamák úgy engedtek el lányukat, hogy a messzi országban majd puritán eéetet élnek, de az elkényeztetett kis fruskák egészen másfajta életmódra rendezkedtek itt be. Szolgákat, zenészeket tartottak, és mindennaposak voltak a nagy vígasságok. A 450 lakóból csak egyharmaduk volt apáca, a kétharmad szolgáló személyzet, főleg feketék. Három évszázadon keresztül tartott a tivornya, mígnem mindez a pápa fülébe jutott és egy szigorú dominikánus nővért küldött a kolostorba rendet tenni. Az hazazavarta a lakók jó részét, a rabszolgákat felszabadította és csak néhányan maradtak az egész háztömbnyi területet elfoglaló kolostorban.
A történteket sokáig teljes titokzatosság övezte, hiszen a bentlakók senki kívülállóval nem érintkeztek. Csak 30 éve derült ki mindez, amikor is a város polgármestere kötelezte az apácákat víz és villany bevezetésére. Ők ezt anyagilag nem bírták fedezni, megnyitották hát a területet a turisták előtt. Rendkívül fotogén az egész, élénk színű utcácskák, terecskék szökőkutakkal, rengeteg virág, narancsfa, mint egy meseország. Aztán egy kis internetezés, tőzsdehírek és levelek, majd egy gyógyszertárban csillogtattam színészi képességeimet. Nagyon fáj a torkom és csúnyán köhögök, de nem akar felszakadni, kellene egy köptető szirup. A gyógyszertárban senki nem beszelt angolul. Előadtam, hogy milyen a száraz köhögés, rázva a fejem, hogy nem ezt akarom, és milyen a köpködés, és hogy az lenne jó. Feszülten figyelt az összes eladó és úgy láttam, megértettek. Kaptam rózsaszín itókát, remélem, az az. Ha nem, hat pech. 2000. június 21. Ma megjártuk utunk legmagasabb pontját, egy 4800 méteres csúcsot az Andokban. A busz vitt fel minket, addig nem is volt semmi baj, amíg ki nem szálltunk. Akkor aztán két lépés megtétele után hirtelen elfáradt az ember, csak kapkodott levegő után, és minden mozdulat sajgott. Oxigén szinte nulla. Az egyik angol lány komolyan rosszul lett, még jó, hogy van nála az asztmájára kis inhaláló-készülék. A hegytetőn kis kőhalmok álltak ameddig a szem ellátott - az erre járó sofőrök pár követ egymásra tornyoznak, ez szerencsét hoz útjuk során. Biztos, ami biztos, én is építettem egy kis tornyot, aztán óriási erőfeszítéssel visszaszálltunk a buszba. A hegyoldal kanyargós kis útjain lejjebb ereszkedtünk a Colca Canyonba, a Cruz del Condor ponthoz. Itt jó eséllyel lehet kondorkeselyűt látni és nem is kellett sokáig várnunk: hamarosan ott körözött a fejünk felett az óriási madár. Kis sétafika és ejtőzés után sajt és bor partit tartottunk, mert ma van az egyik lány 22. szülinapja. Egy jéghideg hotelben szálltunk meg. A csapat nagy része a helyi háziállatot, az alpakkát kóstolta meg, de én nem szoktam megenni a különlegesebb helyi állatvilágot, maradtam a spagettinél. 2000. június 22. Megint egész nap a buszon, szerencsére egy darabig nem lesz ilyen, hiszen az elkövetkező napokban Cuzco és környéke lesz a program. Cuzcoban óriási fesztivál fogadott minket, és mivel a belváros le volt zárva, jókora kerülő úton kellett megközelíteni a hotelt. Így felkacskaringóztunk a város melletti hegyre is, ahol egy óriási fehér Krisztus szobor áll, épp, mint Rióban, csak egytizednyi méretben. Érkezésünket tűzijátékkal köszöntötte a város. Gyorsan kipakoltunk és belevetettük magunkat a színes forgatagba. Az egész főtér tombolt, színes ruhás, kicsit pityókás emberek táncoltak mindenfelé, teljes önkívületben volt a tömeg. Micsoda város. 2000. június 23. Kis bemelegítő túra a nagy gyaloglás előtt. Még mindig nem döntöttem el, hogy vonattal vagy gyalog menjek a Machu Picchuhoz. Vonattal pár óra, gyalog 4 nap. A mai séta nem volt túl biztató, nehezen bírta a tüdőm a ritka levegőt, különösen hegynek felfele. Első megállónk Saqsaywaman, ősi inka romterület volt, mely 1450 körül keletkezett. Óriási, végtelenül precízen összecsiszolt kövekből állnak a falai, 140 tonnányi kőtömeg. Rombuszformájú kövek, rombuszformájú falakba rakva, malter nélkül, csak pontos összeillesztéssel, hogy ellenálljon a földrengéseknek. Az ideérkező spanyol hódítók el nem tudtak képzelni, hogy az egyszerű kecsua indiánok hogy tudtak ilyen fantasztikus építményeket emelni, így azok keletkezését földönkívüli lényeknek tulajdonították. Ma már bizonyított, hogy ezek a helyi őslakosság művei. A falak három szinten helyezkednek el, melyek a föld alatti (Ukju Pacha), a földfelszíni (Kay Pacha) és az égi világot (Hanan Pacha) jelképezik. Vagy a három szent állatot, azaz a pumát, a kondort és a kígyót. A területet nemcsak a földrengés és El Nino rongálta, hanem a környékbeli lakosok is: a köveket házak, utak építésére hordták el, sőt 1559-ben rendelet született arról is, hogy itteni kövekből épüljön fel Cuzco katedrálisa. Csak 1930-ban szűnt meg az a gyakorlat, hogy némi díj ellenében bárki elhordhassa az egyik legnagyszerűbb inka romváros köveit. Következő megállónk Tambomachay volt, inka pihenőhely, szent kúttal. Aki ennek vízéből iszik, a legenda szerint örök életű lesz. A gyomorrontást nem mertem megkockáztatni, de a vezetőnk megnyugtatott, hogy úgyis bebiztosíthatom magamnak az örök eletet, ha a fejemre locsolok a vízből, megtettem hát azt. Felfrissülve haladtunk tovább Pisac fele, ahol ejtőztünk egy kicsit a városka piacán, majd felkapaszkodtunk a romokhoz. Ez már "komoly" 1.5 km-és gyaloglást igenyelt, sípolt is a tudom rendesen. Az ősi inka város a hegy köves, terméketlen részére épült, mert az inkák nagyon odafigyeltek, hogy a jobb talajú földterületeket meghagyjak mezőgazdasági művelésre. A csúcsról remek kilátás nyílt a teraszosan művelt hegyoldalra. Az egyik szinte függőleges sziklafalon kis barlangokat mutatott a vezetőnk, a Tankanamarka temetőt. Becslések szerint itt 10 ezer sír lehetett, apró lukak a sziklába vájva, melyeket már nagyrészt kifosztottak. Az inkák hite szerint a halottak új életet kezdenek, ezért azokat mindennapi használati tárgyaikkal és értékes kincsekkel együtt temettek el. Nem véletlen hat, hogy a spanyol hóditok rögtön rávetettek magukat ezekre a sírokra, és az összes nemesfémet elvitték belőlük. Este a városban újra tombolt a fesztivál, szintúgy a náthám, torokfájásom és homloküreg gyulladásom. A szálloda recepciósa saját bevallása szerint gyógyszerész végzettségű és felírt néhány pirulát. Én már bármilyen gyógyszert beveszek, de muszáj helyrejönni, hiszen már csak egy nap van a gyógyulásra, ha neki akarok vágni a túrának. Next part of the South America trip Back to the Big Picture Guide Book Back to my home page A dél-amerikai körut következo része Vissza a A Nagy Képes Utikönyv oldalra Vissza a nyitooldalra |
