A Nap Ünnepe és az Inka Ösvény

2000. június 24.

Micsoda ünnepnap. Inti Raymi, a Nap Ünnepe, az inkák ősi fesztiválja. El sem hiszem, hogy láttam. Meg a repülőn olvasgattam a KLM Inflight magazin-ját, amikor is megakadt a szemem néhány csodálatos fotón, ami a tavalyi Inti Raymi ünnepen készült. Csak egy egész kicsit tudtam róla, így végigolvastam a cikket és nagyokat sóhajtoztam, milyen mázlista is lehet az az ember, aki egy ilyet meglát, hiszen a riói fesztivál után ez a kontinens 2. legnagyobb ünnepe. A fesztivált Wiracocha napisten tiszteletére rendezik, minden év június 24-én. Bár a téli napforduló tudományosan június 21-én van, az inkák főpapja június 24-et jelölte meg a nap új évének, mivel szerintük a nap június 21-et követően meg pár napig egy helyben áll és csak 24-én emelkedik magasabbra. Minden évben kétszázezer ember özönlik Cuzcoba ezen a napon. Még ha pont aznap ott is jár az ember, óriási szerencse kell, hogy lásson is valamit ekkora tömegben. Sofőrjeink évek óta rójak Peru útjait oda-vissza, de még soha nem fogták ki, hogy a csoport épp Cuzcoban töltse ezt a napot. Nálunk is csak a véletlen műve volt, hogy épp ma épp itt vagyunk. Kora reggel Nancyvel degeszre tömtük a hasunkat egy "all you can eat" étteremben, hogy evésre ne legyen gond egy darabig. Aztán ki a főtérre, a Plaza the Armas-ra, ahol már gyülekezett a tömeg. Bevallom, nem minden érdek nélkül összebarátkoztam egy rendőrrel, és megkérdeztem, melyik a legjobb pozíció a téren egy fotósnak. Megmutatta, pontosan hova álljak, és én keményen lecövekeltem. Hosszú várakozás után végre felharsant a zene és a tér kapuján elkezdtek bemasírozni a színészek. Csodálatos, színes ruhákban, ősi zenére, szép ünnepélyesen. Csak nyeldekeltem a meghatottságtól. Lassú, méltóságteljes lépésekkel lassan megtöltötték a tér közepét, majd behoztak a királyt is, aki kecsua nyelven köszöntötte a népet. A szövegből ugyan egy kukkot sem értettünk, de a dobolás, táncolás, zenélés megtette a hatását, és csak álltunk megbabonázva. A rövid beszéd után a király és kísérete kivonult a térről, és igen, épp az orrom előtt, áldottam is a rendőrbarátomat. Nagy stressz volt egyszerre nyelni a könnyeimet és kattogtatni a fényképezőgépet, de sikerült ellőni vagy két tekercs filmet. Az ötszáz színész kis buszokba szállva felvonult Saqsaywamanba, mi meg rohantunk utánuk. Hozzánk csapódott túlsúlyos amerikai útitársunk, Erin is, aki 10 perc után feladta a hegymenetet, és közölte, ő inkább nem megy sehova.

Nem volt szívem otthagyni, nekiálltunk hát stoppolni, bár teljesen reménytelen volt, mert minden autó dugig tömve araszolt a hegytetőre. De megtörtént a csoda, megállt egy autó, és Erin ugyan már csak a csomagtartóban fért el, de felfurikáztak minket a délutáni ünnepség színhelyére. Itt a burzsuj gringo turisták a színpad körüli székeken ülve 35 dollárért nézhették végig a többórás szertartást, de mi a tömegben elvegyülve a hegyoldalról is elég jól láttunk. Talán így még szebb is volt - totálképek, ahogy a három szinten álló falakon sorban álltak a katonák, ahogy bevonult a tömeg a hegyoldalról a kis térre, és ameddig a szem ellátott, mindenhol szivárványszínű zászlók lobogtak. Ragyogott a nap, el is múlt egyből minden bajom. Gyönyörű volt a szertartás, bár azt a részt nem nagyon szerettem, amikor ősi szokás szerint feláldoztak egy lámát. Szegénynek élve kitépték a szívét és körbemutogatták a tömegnek. Este aztán a szállóban megjelent egy helyi túracég, a United Mice (Egyesült Egerek) embere, aki majd a gyalogtúrán vezet minket. Angol vezetőink szerint már sok cuzcoi túracéget kipróbáltak, de ez messze a legjobb. És akit kifogtunk vezetőnek, Efrain, csodálatos ember. No, majd meglátjuk. Kaptunk kettesével egy-egy vízhatlan zsákot, abba kell éjjel belevarázsolnunk minden személyes holmit hálózsákostól együtt 4 napra, nem lesz könnyű. Lesz, ami lesz, nekivágok. Holnap reggel irány a Machu Picchu!

2000. június 25.

Fél ötkor ébresztő és egy időre az utolsó zuhanyozás. Kis buszba ültünk, hogy elérjük a túra kiindulópontját. Az Urubamba folyó menten, kis hegyi utakon kanyarogtunk. Efrain az inka történelemről mesélt, és feltette Paul Simon "El Condor Pasa" című nótáját, mely erről a vidékről származik. Ezzel a remek hangulatteremtő húzásával rögtön begyűjtötte nálam az első piros pontot. Kétórás buszozás után megérkeztünk Ollantaytamboba, ahol mindenekelőtt megnéztük az inka romvárost. Ez az óriási romterület elsősorban erőd volt, itt aratták az inkák kevés győzelmeik egyikét a spanyolok felett. Efrain a közeli hegyre mutatott, mondván, onnan cipelték az építkezéshez az inkák a köveket. Mesélte, hogy évekig úgy magyarázta mindezt, hogy maga is alig hitt benne. Egy szép hétvégén aztán egy barátjával megmászták a hegyet, és valóban találtak ott óriás köveket. Meg is mutatta a képeket, tényleg hihetetlen méretű kődarabok mellett volt lefotózva. A mai város ugyanott van, ahol az inka urbánus központ volt. Itt eredeti ősi inka utcákon járhattunk, ahol a mai napig remekül működnek a régi vízvezetők. Ez az egyetlen hely Peruban, ahol a mai emberek ősi inka épületekben laknak. Bár azóta a legtöbb házba bevezették a vezetékes vizet és a villanyt, a városnak hamisíthatatlan ősi inka hangulata van. Bekéredzkedtünk egy otthonba, helyes kis tengerimalacok rohangáltak a "nappali" közepén levő tűzhely körül. 

Aztán boseges reggeli, kozben bevasaroltunk hegymaszo botokat a falubeli gyerekektol. Efrain egy inka kutnal meglocsolt mindannyiunkat, hogy szerencses legyen az utunk. Ujabb kis buszozas utan vegre elertuk a hidat, ahol a gyalogtura indult. Csoportkepek tomkelege keszult, igazan hatekonyan - letettuk a 20 kamerat egy kore, bealltunk egy kupacba, és az arra jaro turistak mindegyike felkapott egy-egy gepet és keszitett egy fotot. És vegre ratertunk az inka osvenyre. Ez a teljes birodalmat atszelo utrendszer (Camino del Inca) rendkivul fontos volt az inka birodalom szervezettsegeben. Fenykoraban az inka birodalom Quitotol (Ecuador) Santiagoig (Chile) huzodott, és az informacio hirnokok utjan terjedt. Az inka futok 3 nap alatt jutattak el egy hirt Limabol Cuscoba, mig ugyanez a spanyol lovasoknak ket hetbe tellett. Az inka utrendszer bizonyos reszei meg mai is jarhatoak, mas reszeket leromboltak az inkak, hogy nehezitsek a spanyol hoditok dolgat. Felelemmel vegyes izgalommal vartuk az utazas kezdete ota ezt a pillanatot és most megkezdodott a hegymaszas. Ma csak egy 3-4 oras bemelegito seta volt, de mar ez is elegge megviselte a csapatot. Erin, az amerikai lany nem is birta, ot visszavittek a kiindulopontra, majd onnan busszal Cuzcoba. O majd vonattal jon utanunk a Machu Picchuhoz. A gyaloglas tehat kemeny, de a latvany bosegesen karpotol minket. Minden fordulonal mas és mas a taj, nem lehet egy pillanatra sem megunni.

Kimerultseg ellen rengeteg csokit ettunk, kell az energia. Az is eleg nehez, hogy percenkent valtozik a klima - a napon nagyon meleg van, de arnyekban huvos, allandoan oltoztunk-vetkoztunk. Utkozben volt ebéd, terulj-terulj asztalka egy tisztas kozepen, szines abrosszal, ahogy egy meseben. 20 fos csoportunkkal 20 hordar jon - fele a szemelyes holmikat és a satorokat cipeli, a masik fele a konyhafelszerelest, etelt, vizet, asztalokat, szekeket, etkezosatrat, stb. Nekunk csak a szemelyes holmikat kell cipelni - vizet, napolajat, szunyogirtot, nassolnivalot, ruhakat, napszemuveget, fenykepezogepet, elemlampat, utikonyvet, stb. Eleg ez is. Vannak, akik mindent maguk visznek, mert szerintuk csak ugy az igazi egy tura, de ok aztán semmit nem elveznek az egeszbol, olyan kimerulten vonszoljak magukat. A hordarokban az az elkepeszto, hogy ok az egész utat futva teszik meg. Mi ugyanis szep nyugodtan elindulunk a reggeli utan, nekik meg el kell mosogatni és ossze kell pakolni az edenyeket, leszedni a satrakat, mindent osszecsomagolni, és ugy megelozni minket, hogy mire az ebedhelyre erunk, ott mar a teritett asztalon gozologjon a leves. Delutan ugyanez, azzal nehezitve, hogy mire a taborhelyre erunk, a satraink is allnak mar. Nem semmi. Este vacsora, remek csirkeporkolt krumplipurevel, citromfu-teaval. Efrain esti meset mondott egy fekete kopenyes szellemrol, a poncho-man-rol, jot kuncogtunk, aztán alvas.

2000. június 26.

Tul vagyunk a legnehezebb napon, oriasi az orom. Egy rakas emberrel beszelgettunk, mielott nekivagtunk a turanak, és ezerszer elhangzott, mennyire gyilkos a masodik nap. És milyen igazuk volt. De azt is megtapasztaltam, milyen kiraly erzes feljutni egy hegy csucsara. En soha eletemben nem masztam meg meg egy nagyobbacska hegyet és mindigis irtoztam a hidegtol, ezert nem is ertettem meg soha, mi lehet jo a hegymaszasban. De most mar tudom. Ott all az ember, csapzottan, kimerulten, fazosan, de a vilag tetejen és ez semmihez sem hasonlithato erzes. No, de ne siessunk igy elore. Reggel igencsak kellemes ebreszto volt, Efrain mindenkinek odaguggolt a satrahoz, és kedvesen szolongatta a bent alvokat: Eva, Nancy, mit kertek: teat vagy kavet? Tobben javasoltak mar a kokateat, ezt ittunk hat, ahogy itt mondjak, az rugozast ad a lepeseknek. És ma minden segitsegre szukseg volt. Boseges reggeli utan nekivagtunk az utnak, és hamarosan megpillantottuk a meghoditando csucsot, a Halott Asszony Hagot (Dead Woman Pass). Ugy 3000 méterrol indultunk és 4280 méteren volt a cel. Kozel 4 ora alatt jutottam fel, ezzel az elokelo utolso elotti helyen vegeztem a csoportunkbol. A rengeteg fotozas is lassitotta a tempot, de valljuk be, anelkul sem dontottem volna csucsot. Ha akartam volna sem tudtam volna gyorsabban menni, de kar is lett volna, hiszen fent bevartuk egymast és az elsokent felero srac halalra fagyott, mire mindenki befutott. Az egész ut alatt ha tizméternyi egyenes szakasz van, akkor sokat mondok. Fel, fel, fel és fel. Mindent bevetettunk, hogy konnyebb legyen. Ragtunk kokalevelet, megettunk egy mazsa csokit, mogyorot, mazsolat, setaltunk lassan, gyorsan, hatrafele araszolva és cikkcakkban (ez utobbi a hordarok modszere). Probaltunk beszelgetni, hogy jobban muljon az ido, aztán inkabb csendben voltunk, hogy kapjunk levegot. Majd kiugrott a szivem, alig kaptam levegot, sajgott mindenem, és nagyon fazott a kezem. Inka jeleket festettunk a botokra, fohaszkodtunk a naphoz, vicceket meseltunk. Egyre kisebb tavokat tuztem ki magamnak, hol is legyen a kovetkezo piheno. A vegen mar ugy voltam vele, hogy csak meg harom lepes, aztán kis fujtatas. Oxigen egy szal se, a szel viszont egyre metszobb volt. De egyetlen pillanatig sem bantam meg, hogy nekivagtam, hiszen lelegzetelallito volt a latvany.

Azt hiszem, mindenki igy lehetett vele, legalabbis az osszes turista arcan hasonlo kimerult, de boldog kifejezes volt. Ismeretlenul is biztattuk egymast, de legalabb egy mosolyt megeresztett mindenki a masik fele. És egyszercsak odaertem a csucsra, a tobbiek oriasi udvrivalgassal koszontottek, nemcsak a csoporttarsak, de teljesen idegenek is. Efrain atolelt, megveregette a hatam, és sugarzott az arca az oromtol. Mindig mindenkit ott var az ut vegen, meg ha az elso és utolso befuto kozt 2-3 ora kulonbseg is van. Addig o nem ul le, nem kezd teazni, hanem ott all az osvenyen, hogy minden tavhoz gratulaljon nekunk. Elkepeszto a lelkesedese, pedig mar 10 eve vezeti ezt a turat, evente 40-50 csoporttal, atlag mondjuk 20 fovel, az annyi, mint 10 ezer ember. De mindenki ugy erzi, mintha o lenne az elso és a legfontosabb. A hegyteton gyorsan feloltoztunk, mert farkasordito hideg volt, aztán johettek a csoportkepek. Efrain tuzes vizet diktalt belenk, hogy ne vacogjunk, amibol az elso kortyot helyi szokas szerint a foldre loccsintottuk. Rovid piheno utan indulas lefele, 3550 méterig. Azt hittem, ez mar laza seta lesz, de nem - izmaink a felfele maszashoz voltak szokva, és a jo egyoras lefele lepcsozes nagyon tudott fajni. Remegtek a terdeim, alig birtam tartani oket. Az egyik lany sirni kezdett, szegeny nagyon kimerult, de csak par percig tartott a melypont, utana mosolygott o is. Ebéd utan feloras szieszta, majd nekivagtunk a kovetkezo csucsnak, ami mar "csak" 3900 méteren volt. Utkozben lattunk egy helyes kis romot, Abra de Runkuracay nevu koralaku epitmenyt. Mint mindig, Efrain itt is elovette a terkepet, a fotoalbumat, konyveket (ezeket mindig cipeli magaval) és meselt egy kicsit az inkakrol. Este egy kis to partjan taboroztunk. Tudtuk mi var rank, a 2. ejszaka hidegerol is sokat hallottunk mar, és tenyleg vacogott a fogunk. Vacsora alatt mindenkin sapka, sal, kesztyu, igy szurcsolgettuk a forro levest kis gyertyak fenyenel. Mintha valami eszkimo jelenet lennenk. Ez a hatranya, ha nyaron jon ide az ember. Viszont ha telen, az esos idoszakban jonnenk, akkor egész vegig terdig sarban jarhatnank vegig az utat, akkor mar jobb egy kis fagyoskodas.

2000. június 27.

Nem sokan tudtak aludni, a legtobb emberke egész ejjel vacogott. Engem szerencsere melegen tartott a jo kis halozsakom, no meg a rum, amit lefekves elott fogyasztottunk. A halozsakom kulseje viszont csuromviz lett reggelre, talan a benti meleg és a kinti hideg miatt. A satrunk meg deres volt, meg jo, hogy jegcsapok nem nottek rajta. Palacsintat kaptunk reggelire, aztán lazan felsetaltunk a harmadik csucsra. 3550 méteren vagyunk innen egy lendulettel felszaguldottunk a 3690 méteres hegyre - ugyan mar, az is magassag? J A felhokkel egy magassagban jartunk, ugy ereztem, mintha csak ki kellene nyujtanom a kezem, hogy elerjem oket. Ameddig a szem ellat, oriasi hegycsucsok. Ujra volt "story time" Efraintol, a Sayajamarca toveben, csak meselt, meselt az inkakrol. Amikor az utolso kiraly halalarol beszelt, meg a szeme is konnybe labadt. Megmutatta, hogy oleli korbe az epitmeny a hegy formajat - az inkak kulonosen szerettek és tiszteltek a termeszetet, és soha nem romboltak volna le, inkabb akore epitkeztek. Meselt az inkak aldozatairol is, ami mai esszel talan furcsa, az o vilagkepukbe viszont tokeletesen illeszkedik. Az inkaknal ugyanis minden a reciprocitas elven mukodik - ha elveszunk a termeszettol (elelmet, koveket, stb.), vissza is kell adni valamit. Legtobbszor fiatal lanyok vallalkoztak onkent erre a szerepre, veres gyilkolasok nem illettek volna a kepbe. Megtudtuk azt is, hogy rendkivul ritka volt a lopas, hiszen nem volt magantulajdon, hanem minden a napistene volt, és tole senki sem mert vagy akart lopni. A mese vegen Efrain elovarazsolt a hatizsakjabol egy nagy zacsko nyalokat, kiosztotta, és boldogan vigyorogva setaltunk tovabb. A tobbi turista csak nezett, ahogy megjelentunk az osvenyen vidaman, mindenki egy nyalokaval. A gyaloglast az is segitette, hogy ma mar eredeti inka uton jarunk, ami sokkal kimelobb a terdnek, mint a mai emberek altal krealt ut, amin tegnap araszoltunk felfele. Az inkak nem epitettek teljesen meredek utakat, hanem azok szeliden kanyarognak ide-oda, sokkal konnyebb igy feljutni rajtuk a csucsra. A hegyteton megint szenzacios ebedet kaptunk, erdeklodtek is a lanyok, agglegeny-e meg a szakacs. Gyonyorkodtunk meg egy kicsit a tajban, aztán ujra seta lefele, az utolso taborhelyre. Utkozben meg egy romterulet, Phuyupatamarca vart rank, és egy rendkivul romantikus, erdos utszakasz. A taborhely a Winay Wayna romváros mellett volt, ugy 2700 méter magasan. Utkozben Efrain megjegyezte, hogy a tabor mellett van egy hostel, ahol hutott sort is lehet kapni - nem is kellett tobb a fiuknak, az utolso kilométereket szinte futva tettek meg. Vacsora utan a hordarok enekeltek nekunk egy kicsit a tuz korul, és mi is kis musorral jutalmaztuk oket, az ausztral lanyok meg nepitancot is eloadtak. Emellett persze borravalot is gyujtottunk nekik, le a kalappal elottuk.


Next part of the South America trip
Back to the Big Picture Guide Book
Back to my home page


A dél-amerikai körut következo része
Vissza a A Nagy Képes Utikönyv oldalra
Vissza a nyitooldalra