Ngapali2006. december 10, vasárnap Ma elutaztak a többiek, csak ketten maradtunk, a svájci srác, Daniel és én. Elvileg nekem is ma kellene hazamenni, lejárt a szabadság, de nem kaptam jegyet, csak csütörtökre. Daniel pont így járt, így el kell ütnünk még pár napot itt Burmába. Ő visszament az Inle tóhoz, annyira beleszeretett, én pedig elrepültem a tengerpartra. Utoljára 16 éve, még Rodoszban nyaraltam a tengernél, azóta csak darálom az országokat egymás után, itt az ideje egy kis ejtőzésnek. Zaw mindent megszervezett, repülőjegyet, szállást, transzfert, úgyhogy irány a strand. Az Air Mandalay járatára 62 dollár a jegy, a szálloda pedig 55 - a Bengál öbölben található csodaszép strandon nem nagyon vannak olcsó szobák, csak középkategóriás és drágább szállodák, de 3 éjszakára igazán rászánhatok ennyit. A kb. 40 fős gépről csak talán tízen szálltunk le a kis vízparti reptéren, a többiek utaztak tovább egy másik városba. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz tömeg - ha napi 10 fő érkezik a 3 kilométeres strandra, nem fogjuk zavarni egymást. De amit találtam, az minden álmomat felülmúlta - hófehér szikrázó homok, bedőlő pálmafák, csodaszép tiszta víz, és szinte sehol egy lélek. Egy hatszobás házikóban lakom, saját terasszal, közvetlenül a víz mellett. És ami a legjobb, bizony nem lóg a törülközőm csücskére egy idegené - hallótávolságban sehol senki és látótávolságban is csak kis pici pöttyök a többiek.
A partot a luxusszállodák közösen használják a helyiekkel, így ahogy heverésztem, néha elvonult előttem egy-egy ökrös-szekér vagy pár iskolás gyerek. Elképesztő nyugalom van, senki nem zavar, hogy vegyek képeslapot, vagy nem adnék-e tollakat - de ha vásárolni szottyan kedvem, akad néhány gyöngyárus a közelben.
Persze jó lenne valaki, aki bekeni a hátamat napolajjal, meg ilyesmi, de én végül is jól elvagyok egyedül, ez nem vette el a kedvemet. Egyéb irányú vágyaimat pedig hamar lehűtötte egy lottyadt pocakú ötvenes muki, aki elriszált a parton tangában. A naplemente olyan volt, mint a nagykönyvben. A személyzet elképesztően udvarias, este egy kétfős különítmény érkezett, hogy felhajtsák az ágytakaróm csücskét. Vacsorázni a szálloda előtti éttermek egyikébe mentem, hát nem fogok éhen halni. Az imádott tengeri herkentyűim sora várt rám, baráti árakon. 2006. december 11, hétfő Bár otthon is évszázados melegrekordok dőlnek meg, ennyire senkinek nem jó, mint nekem. Ébredés után felkaptam a sortot és egy pólót, irány a tengerpart, reggeli séta a homokban. Mindig így kellene kezdeni a napot. Az egyetlen stressz-helyzet, hogy nehogy a fejemre pottyanjon egy kókuszdió. Reggelire dinnye, pirítós, és a látvány. A szállóvendégek között sem a magyar vízipóló, sem az olasz foci-válogatottat nem sikerült felfedezni, csak pár negyvenes-ötvenes párt. Az egyik párocska csak átlagban középkorú, mert egy csúnya német öregúrhoz tinédzserkorú ázsiai lány tartozik. Délelőtt úszkálás, napozás, olvasás, aztán sült halat ebédeltem. Elég egészséges itt a koszt, pedig sehol egy Norbi Update termék. Délutánra rendeltem egy masszázst, ennyivel megtörve a napozás-úszás körforgást. Este aztán kergetőzés a rákokkal (ők győztek), majd remek vacsora: délben megrendeltem a homárt, úgyhogy ma azt lakomáztam.
2006. december 12, kedd Nagy séta, reggeli, úszás. Meg tudnám szokni ezt a monoton életet. Ebéd előtt bicajoztam is egyet, megnéztem a falut. Először még internetezni is terveztem, de aztán lebeszéltem magam, nem akarok kizökkeni ebből a paradicsomi állapotból az otthoni hírekkel. Délben felébresztettem az egyik étterem szunyókáló szakácsát, hát igen, itt sem volt tömeg. Naplementekor én is, mint az összes helyi lakos és turista, fel-alá sétáltam a tengerparton, nagyon jópofa ez a közös korzózás. A helyiek barátságosan mosolyognak, de még a turisták is - bár kissé bizonytalanul - biccentenek a szembejövőknek. Nem akarok hazamenni.. 2006. december 13, szerda Reggel már-már gyerekes hiszti tört ki rajtam, hogy márpedig nem megyek haza. 11.20-kor még a tengerben pancsoltam, pedig 11.30-kor már indult a taxi a reptérre. Előző este becsomagoltam, hogy az utolsó pillanatig élvezhessem a langyos hullámokat. Yangonban már rutinosan alkudtam a taxira, 5000-ért bevittek a városba. Elsétáltam ebédelni a Golden Duck-ba, majd utolsó séta a városban. Összefutottam Daniellel, együtt vacsoráztunk és megbeszéltük, holnap együtt taxizunk ki a reptérre, ő is a Qatarral utazik Dohába. 2006. december 14, csütörtök Hajnali négykor ébresztő, mert a 7 órás járathoz már ötkor kint kellett lenni. De hiába siettünk, mert valami gikszer volt a géppel és csak este fél 9-kor indultunk el. Még jó, hogy Daniel is velem volt, kevésbé unatkoztam, a könyvek és újságok rég elfogytak már. A ruha persze rám olvadt, mert már az otthoni klímához öltöztem és így 30 fokban kicsit tikkasztó volt a gyapjú zokni bakanccsal. 2006. december 15, péntek Már rég otthon kellene lennem, de Dohában is töltöttünk fél napot, mivel éjszaka, amikor megérkeztünk, nem volt csatlakozás. A földi személyzet nem volt a helyzet magaslatán, mivel öt óra hosszat eltartott, mire szállodába juttattak minket, így alig pár órát sikerült aludni és már indulhattunk vissza a reptérre. Daniel Zürichbe, én Münchenbe, öt perc különbséggel indult a két járat. Münchenben aztán újabb két óra várakozás. Éjfél lett, mire végre hazakeveredtem - 48 órás utazás után. De megérte.Vannak csodaszép országok - a dobogó legfelső fokán szerintem Új Zéland áll. Vannak izgalmasak, amiket nem lehet megunni - szerintem itt Japán viszi el a pálmát. Vannak olyanok, melyek mélyen megindítják az embert - ezért volt minden idők legjobb utazása Tibet. És vannak országok, ahol egyszerűen otthagyja az ember a szíve egy darabkáját, mert olyan kedvesek az emberek, hogy tényleg belesajdul a szív, mikor el kell indulni. Ilyen Burma. No meg Vietnam, Laosz és az egész délkelet-ázsiai régió. Fel kellene írni orvosi beutalóra, hogy ide mindenki jöjjön el és nézze meg - így is lehet élni.
Back to the Big Picture Guide Book
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra |
