Havanna2001. december 28, péntek Nyolc éve fordult elő utoljára, hogy nem egyedül indultam útnak. Kicsit furcsa is, hogy előre tudom, hogy ki ül majd mellettem a gépen, ki lesz a szobatársam, és kivel bóklászom majd Havanna utcáin. Ezt az utazást egy angol fiúval találtuk ki, akit nyáron, a tibeti úton ismertem meg, és ugyanazzal az utazási irodával (Explore) utazunk, akikkel Tibetben jártunk. Mivel tegnap pont egy olyan internetes oldalon nézelődtem, ahol horoszkóp is volt, megnéztem, mire is számíthat egy ikrek lány egy bak fiúval. "A modernséget kedvelő és mindig úton járó ikrek szülött ritkán találkozik a hagyománykedvelő, konzervatív bakkal. Jobb is így. A bak túl különc az ikreknek, aki pedig akár néhány hét után unalmasnak tarthatja a bakot. Az ikrek szellemi szeleburdisága annyira bosszantja a bakot, hogy azon már csodálkozni sem lehet. Annyira különbözőek, mintha egy másik planétáról jöttek volna. Rövid életű kapcsolat". E nem túl bíztató jövendölés ellenére a párizsi reptéren találkoztunk, onnan már együtt repültünk Havannába. Kuba fantasztikus úti cél lehet, annyi jót hallottam róla. A Karib tenger többi országához képest viszonylag olcsó, az emberek rendkívül barátságosak, isteni a zene, remek a rum, szépek a strandok és nincs tömeg. Évente másfél millió turista jár itt, szemben a jóval kisebb Bahamákkal, ahol 4 millió. A több mint tízórás úton nem tudtam aludni, tömve volt a gép, így nem lehetett lefeküdni és meg ülve nem tudok. Most utaztam először ilyen hosszú útra Air France járattal, de nem nyűgöztek le. Vacsorára csak egyféle menü volt, a film pedig csak francia nyelven ment. Volt ugyan angol felirat, de úgy ugrált a képernyő, hogy nem lehetett elolvasni. Bár nem is érte volna meg, mert valami karatés film ment, Rush Hour 2. Aztán jött a Doktor Szöszi, amit két napja láttam. Így hát filmekkel nem sikerült agyonütni az időt, Steve meg nem egy beszélgetős fajta, így maradtak az újságok, még jó, hogy vittem vagy egy tucatot. Havannában kellemes meleg fogadott, eltaxiztunk a szállóba, Hotel Kohly, kellemes kis hely. 2001. december 29, szombat Bőséges reggeli után nyakunkba vettük a várost. Fantasztikus a régi negyed: málladozó falú színes házak, kiszuperált ötvenéves amerikai járgányok, mindenhol szól a zene, mosolyognak az emberek. A kocsik még az ötvenes évekből maradtak itt.
Az 1954 előtt gyártottak inkább gömbölyded formájúak, az 1955 utániak szögletesebbek, mint valami rakéta. Félő, hogy ha jobban megnyílik az ország, gyűjtők fogják felvásárolni ezeket, és a kubai városok elveszítik majd kedves színfoltjukat.
Nagy belmagasságú, elegáns régi épületekben hangulatos éttermek, ahol mindenki mojitot kortyolgat (rum, mentalevél, citrom, cukor, szóda) és öreg zenészek muzsikáját hallgatja. Szinte minden étteremben élő zenekar játszik. Az üzletek rettentő szegényesek, az utcákon helyenként hosszú sorok kígyóznak pizzáért vagy fagyiért. Bár a boltokban se élelmiszerből, se ruhákból nem láttunk kínálatot, az emberek mégis rendesen tápláltak és rendesen öltöznek, sehol egy hontalan, kéregető vagy szakadt figura. De a legfőbb benyomás, ami itt éri az embert, hogy mennyire derűsek az emberek. Ezen nem győzök csodálkozni, amikor szegény országokban járok (és szinte csak oda utazom): miért van az, hogy mi itt Kelet-Európában viszonylag jobb körülmények között mindig búslakodunk és panaszkodunk, míg más tájakon sokkal szegényebb körülmények között az emberek csak mosolyognak és élvezik az életet. Megfoghatatlan. 2001. december 30, vasárnap Ronda, esős időre ébredtünk, mintha nem is karibi vakáción lennénk. Reggeli után találkoztunk a csoporttal, akikkel két hétig utazgatunk majd, 16-an vagyunk, főleg angolok, két új-zélandi, két kanadai, meg én. Egy kövér helyi asszonyság, Maria vezetésével délelőtt buszos-gyalogos városnézés volt, a Forradalom Téren kezdtünk, Plaza de la Revolucion. Itt áll Jose Marti, népi hős 142 magas emlékműve, valamint a szigorúan őrzött pártszékház. A tér másik oldalán a Belügyminisztérium, Che Guevara képével, és a híres felirattal: Hasta la Victoria Siempre. Maria rendkívül lelkesen és nagy szeretettel beszélt Cheről és Fidelről.
Kuba pedig egyáltalán nincs rózsás helyzetben: az amerikaiak évtizedekkel ezelőtt embargót vezettek be ellene, ráadásul az európai cégeket is válaszút elé állították: az a hajó, ami kiköt Kubában, fél évig nem köthet ki az USA-ban. Nem csoda hát, ha a legtöbb kereskedő inkább az amerikai piacot választotta és Kuba legfőbb kereskedelmi partnere a Szovjetunió lett. Kuba cukrot, nikkelt, kávét szállított a szovjeteknek, ők meg üzemanyagot, ipari termékeket. Aztán jött a peresztrojka, a SZU összeomlott, és Kuba jó tíz éve elhagyatott kis ország lett, nincs kivel kereskednie. Bevezették a jegyrendszert, de igencsak akadozik az ellátás. Az emberek mégsem morognak, hogy miért kellett Fidelnek kitartani a kommunizmus mellett. Valahogy úgy vannak vele, mint egy család, ahol a családfő elveszti a munkát: a családtagok nem kezdik el őt szidni, hanem összefognak és reménykednek, majd csak túlélik a szűkös esztendőket valahogy. A kubaiak is így gondolkodnak: bár tudják, hogy a világ más részein nagyobb a jólét, mégsem kérnek a kapitalizmusból. Nézzétek meg, mi lett Latin-Amerika többi országában - mondja Mária. Bűnözés, korrupció, egyenlőtlenségek. Való igaz, Kuba rendkívül biztonságos ország, nem kell félni utcai tolvajoktól. Azzal együtt persze jó lenne, ha változna a helyzet, főleg ha az USA végre feloldaná az embargót. OK, a kubaiak elvették az amerikaiak földjét, gyárait, de egyrészt annak már jó 40 éve, másrészt pedig felajánlottak kompenzációt az egykori tulajdonosoknak. Ennyi évtized után talán már ideje lenne továbblépni, és szerencsére ezt most már az USA-ban is egyre többen így gondolják. Dél körül fejeztük be a túrát, még mindig szemerkélt az eső, egy remek kis étterembe húzódtunk be ebédelni, Cafe Paris. Isteni pizzát ettünk és hallgattuk a remek muzsikát. Délután elsétáltunk a Capitoliumhoz, ami hasonlít washingtoni névrokonára, csak éppen sokkal díszesebb. No meg egy centiméterrel hosszabb is, ahogy a büszke kubaiak állítják. Gyönyörű reneszánsz termek vannak, gazdagon faragott bútorokkal, csodás mennyezeti freskókkal. No és itt van Havanna egyetlen Internet kávézója, 5-6 géppel, de óriási sor várt, így ezt kihagytam. Marc, az angol idegenvezetőnk szerint az egész országban talán ha 15 gép van. A két állami TV csatorna mellett pár helyi rádióállomás szolgáltatja a híreket. Cenzúrázatlan információ csak az ország egyes vidékein fogható floridai rádióból, illetve az internetről szerezhető, de a webhez nemcsak a hozzáférés korlátozott, hanem annak az ára is elriasztó: óránként 3-5 dollár, ami igencsak borsos a havi 10-15 dolláros átlagkereset mellett. Visszataxiztunk a hotelbe, egy szétesés határán lévő matuzsálemi korú Cadillac-kel. Ezek a régi batárok hivatalosan nem szállíthatnak külföldi turistákat, csak kubaiakat pesoért. A turista persze erre bukik, a taxis meg dollárt akar keresni, így előbb-utóbb létrejön az üzlet, a hivatalos taxik tarifájához hasonló árért. Nagyon élveztük a fuvart, de szegény sofőrünket lekapcsolta a szálloda előtt egy rendőr. Nekem persze rögtön görcsbe rándult a gyomrom, régi kelet-európai reflex félelem a rendőrtől. De a kubai sofőr nem izgult, lerótta a 10 pesos (fél dollár) büntetést, ami bőven kitelt a mi ötdolláros fuvarunkból, kedélyesen elcsevegett a rendőrrel, és mindenki ment tovább a maga útján. Vacsora után elmentünk Steve-vel a Casa De La Musica-ba, amit többen is ajánlottak otthon. A 10 dolláros belépő ellenére telt ház volt, és a közönségnek talán csak a fele lehetett turista. Én helyes öreg bácsikákra számítottam, amolyan Buena Vista-s zenére, ehhez képest egy fiatal zenekar volt, flitteres öltönyben, lengén öltözött táncosnőkkel és rágógumi zenét játszottak, nem nagyon tetszett. Az éttermi zenekarok muzsikája sokkal közelebb állt a szívemhez. Next part of Cuba Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Kuba következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
