Újra Havannában

2002. január 11, péntek

Délelőtt sétáltunk még egy jót a gyönyörű lankás vidéken, fantasztikus idő volt, végre élvezhetem a nap melegét. Ebéd után visszamentünk Havannába, kis pihenés, majd búcsúvacsora a város egyik leghangulatosabb éttermében, a Bodegában. Finom halat ettem, és nagyon jó volt a zenekar, még Steve is táncra perdült.

2002. január 12, szombat

Degeszre tömtük magunkat a svédasztalos reggelivel, aztán betaxiztunk a városba, hogy bóklásszunk egy jót a ragyogó napsütésben. Fotózgattuk a régi autókat, egészen beléjük szerelmesedtem. Annyira gyönyörűek, és bár köhécselve, de még így 50 évesen is futnak. Bezzeg a mai autók nem bírják ennyi ideig. Amíg Steve a Szépművészeti Múzeumot járta be, én egy szivargyárat néztem meg, az jobban érdekelt. Az első teremben a nedves dohányleveleket simítgatták egyenesre, a következőben sodorták a szivarokat, a harmadikban dobozolták őket. Minden szivar ötféle levélből készül, melyből kettő a csomagolás, három pedig a töltelék - ezek összetétele határozza meg a szivar aromáját és erősségét. A gyár területén hangszóróból folyamatosan egy női hangot hallottunk, kérdeztem, mi folyik itt, valami kommunista propaganda, vagy hasonló. De nem. A munkások minden reggel eldöntik, milyen könyvet vagy újságot szeretnének aznap hallgatni munka közben és azt ez a hölgy egész nap felolvassa nekik, hogy gyorsabban teljen az idő. Dohányozni bármennyit lehet, hazavinni viszont csak három szivart naponta és fejenként: kettőt a zsebben, egyet meggyújtva a szájban. Egy kínai étteremben vacsoráztunk, ahol megkérdeztük az egyik pincért, hova valósi, és kedvesen felelte: egy " tropical mix" vagyok, félig kubai, félig kínai. Jól esett végre kicsit másféle ízeket kóstolni. Aztán elmentünk a színházba, ahol modern táncest volt, telt házzal, nagyszerű előadás. Egy 1956-os Chevrolettel hajtottunk vissza a szállóba, király érzés volt.

2002. január 13, vasárnap

Nagy alvás, utolsó reggeli, és még egy utolsó séta Havannában.

Mindenekelőtt elmentünk a Coppelia fagylaltozóba. A Coppelia fogalom Kubában, remek fagyit készítenek és a kubai nagy Coppelia üzlet egyedülálló a maga nemében. Egy park közepén egy kétszintes központi épület körül számos kisebb pavilon, több száz férőhely, és egyetlen dolgot lehet kapni: fagyit. A park kerítése körül egész nap óriási sorok kígyóznak, hogy bejussanak. Sikerült kifognunk két széket és benyomtunk négy-négy gombócot. A hivatalos ár 8 peso lett volna, de nem lévén helyi pénzünk, adtunk a néninek két dollárt (40 peso), aki azt boldogan tette zsebre. A park bejáratánál öles plakát hírdette, hogy Kuba elítéli a terrorizmust. A szeptember 11-i támadás óta számtalan ilyen plakát tűnt fel Kuba utcáin. Egyébként is nagy divat a politikai plakát, és egészen jók, szívesen fotózgattam őket. Sétálgattunk a tereken, fantasztikusan szép lehetett pár évtizede ez a város. Van olyan tér, melynek egyik felén már felújították a házakat, így azok hihetetlen kontrasztban vannak a tér másik felén álló omladozó, málló vakolatú épületekkel. De az egésznek mégis talán így van varázsa. Egy marokkói étteremben vacsoráztunk, ahol egy kicsit más muzsika szólt: kubai zene, de a gitárosok mellett egy furulyázó lány is a zenekar tagja volt, egyéni hangzást adva a megszokott dallamoknak. Ezúttal egy 1958-as Opel sikerült leinteni, ami visszavitt a szállóba, ahol felvettük a csomagokat, és irány a reptér. Sajnos nem bírta ki végig az utat az öreg autómatuzsálem, a reptér előtt egy kicsivel felmondta a szolgálatot, így ott egy modernebb Ladába szálltunk át. Hazafele mázlink volt, kifogtunk egy üres széksort, így kényelmesen elnyúlva végigaludtam az utat. Párizsban aztán szomorúan elváltak Steve-vel az útjaink, de már tervezzük nyárra a következő utazást.

Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage

Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra