A vulkánok vidékén

2010. július 4.

Ma is büféreggeli volt, ezt szeretni fogom, ha végig így lesz. 9-kor indultunk a Seljalandsfoss vízeséséhez, aminek a különlegessége, hogy be lehet sétálni a vízfüggöny mögé. 

A következő vízesés a 62 magas Skogafoss volt. A csoportkísérő szinte elnézően figyelmeztetett minket, hogy egy idő után már látni sem bírjuk majd a vízeséseket, az előző csoportja konkrétan sztrájkba lépett, mikor újabb és újabb vízeséseket kellett volna megnézniük. Én azért még megbirkózom a kihívásokkal.

Akadt már másfajta látnivaló is: a Skogar múzeum. Ennek anyagát egy ma már öreg bácsi gyűjtötte össze 14 korától kezdve. Kezdetben a falubeliek nem tudták mire vélni, miért szedi össze a kis csodabogár kamasz fiúcska a környék régi, selejtezésre ítélt kacatjait, de egy idő után ők is besegítettek a régiségek gyűjtésébe. A család pincéjét hamar kinőtte a gyűjtemény, így az iskola alagsorában helyezték el a régi tárgyakat, majd egy saját múzeumi épületet húztak fel. Ennek kertjébe komplett régi házakat és egy templomot is átköltöztettek.

A gyűjtemény régi Bibliáktól kezdve konyhai eszközön át ruhákig, hangszerekig terjed, gyakorlatilag minden érdekelte a fiút, ami a falvakban fellelhető volt. A ma már 88 éves bácsika lelkesen üdvözölte kis csapatunkat, néhány becses darabját a gyűjteménynek maga mutatta be és meg is szólaltatott ősi hangszereket.

Kicsit továbbutazva Vik városkába érkeztünk, mely fekete salakos tengerpartjáról nevezetes. Csobbanásra nemigen volt alkalmas az idő - a szemerkélő esőben és az erős szélben még a kapucni is elkelt.

Útközben elhaladtunk a pár hete kitört, világhírnévre szert tett Eyjafjallajökull vulkán mellett, de sajnos nem sikerült lefotózni, ködfelhő mögé bújt. Döbbenetes egyébként, hogy milyen pici ez a vulkán Izland térképén - mint a kisujjamon a köröm. Mellette van viszont a tenyérnyi nagyságú Vatna, el nem tudom képzelni, az milyen fennakadást fog okozni a légi közlekedésben, ha kitör. Márpedig esedékes a kitörése. 

Ebéd után a földgolyónk legnagyobb lávamezője mellett haladt az utunk, a "fekete sivatagban", mely egy 1783-as vulkánkitörés során keletkezett. Ameddig csak a szem ellátott, fekete kőtömbök mindenhol. Majd néhány kilométerrel arrébb, mindez zöldben: itt a lávamezőt benőtte a puha, nedves moha.

Egy rövid sétára megálltunk a Fjadrargljufur kanyonnál, melynek pereméről teljes eksztázisban kattintgattam a fényképezőgépet. Most hálát adtam a sorsnak, hogy digitális gép van nálam, nem kell a kockaszámra figyelni és folyamatosan lehet fotózni. Normális esetben napi 1 tekercs film az átlag, de itt Izlandon már a második nap vagy 10 tekercsnél tartanék és teljes anyagi romlásba döntene azok előhívása.

Mintha egy mesekönyv lapjain bóklásztunk volna, olyan elvarázsolt volt a táj. Nem csoda, hogy a helyiek a mai napig hisznek a tündérekben, manókban, szellemi lényekben. Ilyen kőalakzatokat, mohás vidéket, fortyogó gejzíreket és haragos vulkánokat látva én is hinnék. Bár kicsit szégyellik a dolgot, ezért nem vallják be egyenesen a mesebeli alakok létezését, biztos, ami biztos, az izlandiak kertjében mindig akad néhány apró házikó, hátha arra járnak a törpék.

Ezen kívül is irtó szimpatikusak az izlandiak: kimagaslóan műveltek (100%-os írástudás, magas egyetemi végzettség arány, kiváló idegen-nyelv ismeret), imádják a művészeteket (szinte mindenki fest vagy zenél vagy épp ékszereket tervez), büszkék, de összetartóak és nagyon közvetlenek. Ez utóbbi abban is megnyilvánul, hogy mindenki a keresztnevén szólítja a másikat, még az idegeneket és magas elöljárókat (pl. a parlament elnökét vagy a püspököt) is. A német kollégáimnak lenne itt mit tanulni. A turistákkal végtelenül toleránsak, gyakorlatilag csak két dologgal lehet őket kihozni a sodrukból: 1. ha nem vesszük le a cipőt, amikor belépünk valaki házába (ez a szállodákra is gyakran igaz, ahol az előtérben kell hagyni a sáros túrabakancsokat); valamint 2. ha nem mosdunk le alaposan meztelenül, mielőtt belecsobbanunk egy közös medencébe (uszodában vagy termálvizes fürdőkben). Itt ugyanis mindennapos időtöltés a lubickolás és a természetbarát izlandiak nem használnak klórt, inkább tisztán tartják közös vizeiket. És ha már víz: az országban annyi geotermikus energia van, hogy bár minden más drága, az áram és a víz nevetségesen olcsó. Eleinte meglehetősen szokatlan, hogy a csapot megnyitva, abból először forró víz jön, és a hideg vízre kell várni, pont fordítva, mint otthon. 

A magas életszínvonalat, szociális ellátottságot és barátságos hangulatot érzékelve érhető, miért szeretnék annyira itt élni a zord idő ellenére. Ez utóbbira jellemző a helyi mondás: "Ha most nem tetszik az idő, várj öt percet - valószínűleg még rosszabb lesz". 

2010. július 5.

Éjszaka egy farmon szálltunk meg, ahol egy nagyobb épületben és néhány kisebb házikóban helyeztek el minket. A szokásos bőséges reggeli után az Ingólfshöfói fokra indultunk. A szigetnek ez a csücske történelmi szempontból is izgalmas, de minket sokkal jobban érdekelt a holdbéli táj és az ott fészkelő lundacsapat. A fokra normál járművel lehetetlen eljutni, még a terepjárók sem birkóznak meg a tereppel, így speciális traktorral vittek ki minket. Valahogy így képzeli el az ember a holdat - furcsa, kísérteties, fekete homokos táj, sehol nincsenek házak vagy emberek, szinte félelmetes. A csendet csak a madarak törték meg - a két honos fajta a rablósirály és a lunda. Szerencsénk volt, egy egész pici rablósirály bébit is láttunk, akkor kelt ki a tojásból. A szülők igencsak zokon vették a látogatásunkat, képesek lettek volna minket is megtámadni, de a vezetőnk egy bottal ügyesen megvédett minket. Az apró lundák teljesen belopták magukat a szívembe - a pandák, pingvinek és oroszlánok után ők is feliratkoztak a kedvenc állatok listájára.

A délután a Skaftafell nemzeti parkban töltöttük. A park legnépszerűbb opcionális programja a jégmászás, de a nyugdíjas útitársakat ez nem hozta lázba, én meg sétáltam már gleccseren Argentínában, így én se nagyon kapkodtam a méregdrága programért. Inkább feltúráztunk a Svartifoss-hoz, a fekete bazaltoszlopokról alázúduló vízeséshez. Innen a csapat nagy része visszafordult, de néhányan tovább gyalogoltunk néhány órát egy remek kilátóponthoz, ahonnan beláttuk az egész gleccsert. A klíma percenként változott - hol ragyogott a nap, hol szakadt az eső, alig győztem le-fel venni a polárt és az esőkabátot.

A park központi épületébe visszatérve megnéztünk egy videót egy 1996-os vulkánkitöréstől. Mit ne mondjak, tátva maradt a szám a természet iszonyú erejét látva. Úgy vitte el a szökőúr a hidakat, mintha kis gyufaszálak lettek volna és háztömbnyi jégtömbök sodródtak a vidéken, mindent letarolva. 

A szálló felé hajtva megálltunk még egy kicsit a gleccser lábánál, hogy közelebbről is megszemléljük a jégmezőt. Ilyenre érzés még soha nem fogott el a turista pályafutásom során: egyszerűen nem volt kedvem kiszállni a buszból, hogy ismét lássak valami csodálatosat. Úgy éreztem, mint aki tele van és már nem bír befogadni több élményt. Nagyon furcsa volt. De azért persze megerőltettem magam és kiszálltam. A fotók meg magukért beszélnek...

Időnként kísérletet teszek arra, hogy megkérjem a csoportban utazó társakat, hogy készítsenek már rólam egy-egy képet. Nem is annyira magamnak, hanem a szüleimnek, ők ugyanis akárhol járok, leglelkesebben azokat a képeket nézetetik, amin én is rajta vagyok. Ebbe a csoportba viszont csupa anti-tálentum fotós jött össze - még olyan kockát nem sikerült lőnijük rólam, amin ne lenne levágva a fejem, a lábam, vagy mindkettő. De ha netán rá is kerülök valami csoda folytán teljesen a képre, akkor biztos kilóg a fejemből egy fa, belóg mellém egy másik turista, vagy valami egyéb zavaró tényező van. Nekem persze annyira furcsa, hogy hogy nem lehet egy normális képet csinálni - írnom kellene az Explore-nak, hogy csak olyan utasokkal osszon be engem egy csoportba, akik próbafotókkal igazolják alapfokú fotós tudásukat.