Vízesések között

2010. július 6.

Ma nagyrészt csak buszoztunk, de az egyetlen megállónk meglehetősen különleges volt, ugyanis a Jokulsarlon lagúnában hajókáztunk nagy jégtömbök között. Az egyik úszó jégtáblán egy fóka sütkérezett - volna, ha sütött volna a nap. Úgyhogy inkább csak fetrengett. Érdekes kétéltű járművel hajtottunk be a vízbe, mindannyian úszómellényben.

Kora délután megérkeztünk Egilsstadirba, ahol volt pár óra szabadidő. Sok látnivaló nem volt, a társaság nagy része az uszodában ütötte agyon az időt, én pedig a könyvtárba mentem. Izlandon meglehetősen drága az Internet a szállodákban, de a könyvtárakban mindig van néhány ingyenes terminál. Aztán bevásároltunk holnap ebédre némi elemózsiát a helyi szupermarketben. Feltűnt, hogy sehol nincsenek hatos csomagolású nagy ásványvizes palackok. Maximum kis félliteres flaskák vannak a hűtőben a turisták részére. A helyiek egyáltalán nem isznak palackos vizet, joggal büszkék az egészséges csapvízre. A szállásunk innen néhány kilométerre volt egy egyszerű diákszálláson, ahol 11-ig olvastam az izgalmas regényemet - napfényben.

Meglehetősen szokatlan, hogy soha nincs sötét - így nyáron csak éjjel van pár óra szürkület, de sokáig teljesen napvilág van. Télen bezzeg pont fordítva: csak dél és délután 3 óra között van egy kis derengés, egyébként meg kibírhatatlanul hosszúak az éjszakák.

2010. július 7. 

Esőben, szélben indultunk útnak. A szél erőssége itt még épp elviselhető volt, de a hírekben hallotta a sofőr, hogy délen olyan vihar van, hogy az autók egyáltalán nem tudnak útnak indulni. A sziget északi partján haladunk, nem evilági tájakon. Ez itt annyira igaz, hogy Armstrong és társai a Holdra szállás előtt itt gyakoroltak és a Holdjáró kis járművet is errefele tesztelték. Mikor Armstrongot megkérdezték, milyen volt fent a Holdon, csak megvonta a vállát: Hát, olyan, mint Izland

A nap fő attrakciója a Dettifoss vízesés volt, ami "csak" 44 méter magas, de a kontinens legerősebbje. Rettenetes idő volt, de ennyi utazás után már megtanultam, hogy nincs olyan, hogy rossz idő, csak nem megfelelő túraöltözet. Így hát belebújtam a tökéletesen vízhatlan esőkabátba, vízhatlan nadrágba, fejembe nyomtam a sapkát, felhúztam a kesztyűt (mindezt kissé fejcsóválva, elvégre július van), és nekiindultam. Ma még az izlandi túravezető is kesztyűt húzott. A vízszintesen eső esőben nem volt egyszerű fotózni, de valahogy megbirkóztam a feladattal.

A Dettifoss-tól másfél kilóméterre van egy másik igen látványos vízesés, a Selfoss, amely csak 11 méter, de nagy patkó alakú, így az is igen látványos. Feladván a reményt az útitársakkal, egy idegent kértem meg, hogy fotózzon le és olyan profi volt, hogy még a fill flash-t is bekapcsolta. Végre. Az volt a terv, hogy a vízesés mellett piknik ebéd lesz, de jobbnak láttuk a buszon fogyasztani el a szendvicseket. 

Ebéd után továbbutaztunk, majd a Krafla vulkanikus régióban álltunk meg. A Krafla utoljára 1984-ben tört ki, de még a mai napig aktív, mindenfelé füstölgött, bugyogott a föld. Annyira különleges ilyen színes, fortyogó, érzékelhetően élő környezetben sétálni - a szemünk előtt alakul ki a táj. 

A közelben található a Namafjall Hverir geotermikus mező, ahol szerencsére szép napsütésben tudtam a mini-vulkánokat és forró vizes kis tavakat fotózni.

Ma is az Edda szállodalánc egyik hoteljében szállunk meg, ezekből van mindenhol az országban. Kétágyas, nagyon egyszerű, de tiszta szobák, zuhany és WC közös a folyosón, egyenruhás személyzet, remek három fogásos vacsora, minden szabványos.

2010. július 8.

Ma nagyon csúnya időben nagyon szép helyeken kirándulgattunk. A Mytvan tó környékén először a "pszeudo" krátereket néztük meg, vagy 50 kis szigetet a tavon, melyeket gázkitörések hoztak létre. Majd felkapaszkodtunk a Hverfell vulkán peremére. Bár a 463 méter emelkedő nem volt egy nagy kihívás, a jegesen metsző szél miatt úgy éreztem, mintha legalábbisis egy 8 ezres csúcsot készülnék meghódítani.

A perem másik oldalán leereszkedve a Dimmubergir lávamezőhöz érkeztünk, ahol a láva mindenféle érdekes kőalakzatba merevedett - csak épp az eső miatt nem akartam tovább kínozni a fényképezőgépet. A tó déli partján levő apró településen, Skutustadirban álltunk meg ebédelni, ahol szenzációs, fekete kenyérrel felszolgált füstölt pisztráng a helyi specialitás. Nem is csalódtam. Hazafele egy amolyan "futottak még" vízesésnél álltunk meg (Godafoss) amely minden más országban első számú látványosság lenne, itt viszont elhalványodik a többi mellett.

2010. július 9. 

Reggel rövid buszozás után érkeztünk meg Akureyribe, az ország második legnagyobb városába. No azért nem egy metropoliszt kell elképzelni, mindössze 16 ezer lakos él a fjordparti kis településen. Szabad program volt. Én először a városka 1912-ben alapított botanikus kertjét néztem meg, aztán csak bóklásztam a központban kávézók, könyvesboltok, ajándékboltok között.

Innen a Glaumbaer múzeumba utaztunk tovább, amely egy 18. századi farm. Annyiban tér el a Skógarban látott múzeumtól, hogy ide nem máshonnan hozták a házakat, hanem az itt álló néhány épület teljesen az eredeti helyén, eredeti állapotban maradt fent. Igazi "zöld" házak ezek, tetejükön fűvel, amely remekül szigetelt a hideg és az eső ellen. A kékre festett hálószoba amolyan státusz szimbólum volt, mint manapság a BMW, ugyanis akkoriban a kék festék volt az egyetlen, melyet nem lehetett valamilyen természetben fellelhető anyagból kinyerni, hanem importálni kellett, így csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak. A régi házaktól nem messze egy különálló épületben tündéri kis kávéház is volt, ott sütiztünk-teáztunk virágos porceláncsészékből, hímzett függönyök mögött.

A szállásunk egy farm mellett levő, ismét az EDDA lánchoz tartozó vendégházban volt. A közelben legelésztek a farmon nevelt lovak, gyorsan kattintottam is róluk néhány képkockát. Az izlandiak teljesen odavannak a lovaikért és annyira védik a fajtát, hogy idegen lovat egyáltalán nem lehet behozni az országba. Hasonlóképpen, ha egy izlandi lovat kivisznek külföldre kiállításra vagy bármi egyéb célból, az bizony soha többé nem térhet vissza.