Még egy fantasztikus reggeli, aztán vonatozás Hiroshimába.

Két teljes nap szabadidő van, Aaron elmondott vagy ezer lehetőséget, mi mindent lehet a környéken megnézni, így igencsak okosan kell beosztani az időnket. Mivel ragyogó napsütésre ébredtünk, holnapra hagytam a múzeumot (egy kicsit félek is tőle) és inkább kirándulni indultam Miyajima felé. Itt áll Japán legfotózottabb jelképe, az úszó torii (kapu).

A környéken több szép templom is áll, nagyon kellemes kirándulókörnyék.

Innen úgy 20 perc vonattal Iwakuni, amely furcsa alakú hídjáról, valamint a csak itt élő hófehér, albínó kígyóról nevezetes. Késő délután érkeztem vissza a városba, még elsétáltam a Gyermekek Béke-emlékművéhez. Itt áll Sadako szobra, aki 2 éves volt az atomtámadás idején. 10 éves koráig vidám, egészséges kislány volt, amikor hirtelen ledöntötte a lábáról a fehérvérűség. A kórházban kétségbeesetten hajtogatta a darumadarakat, mely Japánban a hosszú élet és a boldogság jelképe. Abban bízott, hogy ha sikerül 1000 darabot hajtogatnia, legyőzi a kórt. 644-et sikerült elkészítenie, amikor meghalt. Iskolatársai hajtogatták össze a maradék 356-ot, így 1000 papírmadárkával temették el. Története nemzeti madárhajtogató mozgalmat indított el, amely a mai napig tart. A város emlékműveit százezer-számra borítják a színes apró darumadarak.

Otthon gyors zuhany és már indultunk is a Hiroshima Carps versus Tokyo Giants baseball meccsre. A legolcsóbb jegy 1500 yen, ezzel a leghátsó szektorban, a szurkolók kemény magja között lehet ülni. Nemcsak a szemünk formájával ríttunk ki, de azzal is, hogy csak mi nem viseltük a hazai csapat piros-fehér színeit: körülöttünk mindenki egyenpólóban, egyensapkában. Piros-fehér kis műanyag baseballütőiket egymáshoz ütögetve verte a szurkolóhad a ritmust és egymás után fújták a bíztató rigmusokat.

Soknak érdekes koreográfiája is volt: felálltak, leültek, előrenyújtották a kezüket - próbáltuk utánozni őket, de elég esetlenül nézhettünk ki. Az óriási hangulatot fúvósok és dobosok is segítették. A támogatásunk viszont meghozta az eredményét, győzött a Carps.

2003. szeptember 1, hétfő

Reggel a múzeumban kezdtem, hát kevés torokszorítóbb múzeum lehet a világon. Egyáltalán nem volt hatásvadász, de így is rendkívül sokkoló volt, ahogy az ember végigolvasta az atomtámadás történetét.

A legkeményebb nem is az volt, hogy milyen sokat haltak meg, hanem amikor az egyes sorsokról olvasott az ember. Iskoláskorú lányok és fiúk történetéről, akik közül sokan még haza tudtak vánszorogni, összeégve, hogy aztán a szülők karjai közt, iszonyatos fájdalmak között haljanak meg. Ennél kegyetlenebb dolgot nehéz elképzelni. A múzeum előtti parkban ég egy mécses, a szándék szerint a teljes béke beköszöntéig, úgyhogy egy darabig biztosan pislákol még a láng.

Igencsak fejbekólintva ültem vonatra Okomaya felé. Itt van az ország három legszebb parkja közül az egyik, gondoltam, ez jó hely lesz egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A japánok a kerttel a természetet igyekeznek reprodukálni - így a kis parkban hegy, tó, bambuszerdő és rizsföld is megtalálható, természetesen tökéletes összhangban. A vasútállomáson sushi-tálat ettem, fantasztikus volt. A japán vasútállomásokon mindig szenzációs a kaja, nem úgy, mint a magyar restikben. A pályaudvarok szinte versengenek egymással, hol van a legkülönlegesebb, legfinomabb bento-box, azaz készre készített ebéddoboz.

Okomayaból úgy negyedóra vonattal Bizen-Ichinomiya. Itt bicajt lehet bérelni és a rizsföldeken át, eldugott szentélyek között lehet elkerekezni Soya állomásig. Az út mindössze 15 km, amit nekem 3.5 óra alatt sikerült legyűrni. Ezzel nemcsak a Tour de France-ot nem nyerném meg, de egy futóversenyt sem. Mindig megálltam fotózni, no meg egy párszor el is tévedtem, a kölcsönzőben kapott japán nyelvű térkép nem sokat segített. De a táj szép volt, a nap ragyogott és jó volt egy kicsit kiszabadulni a városból, vidékre.

2003. szeptember 2, kedd

Reggel elindultunk Kyoto felé, de útközben megálltunk még Himeji-ho váránál. Japánban ez a legjobb állapotban fennmaradt régi kastély, igazán impozáns.

1580-ban épült, a világörökség része. Este megérkeztünk az ország kulturális fővárosába, Kyotóba. Gyors vacsora után sétáltunk a két sráccal, Bennel és Marcussal a gésanegyedben, hátha megpillantunk egy igazi gésát. Nem könnyű, hiszen csak annyi időre bukkannak fel, amíg a taxiból besietnek az egyik teaházba. De szerencsénk volt, ahogy feltűnt egy, már villogtak is a vakuk. Erre persze odasietett a többi turista is fotózni. Kicsit olyan volt, mint az afrikai szafarikon, amikor valaki rátalál egy oroszlánra és riasztja a többieket, hogy siessenek a kamerákkal.

Next part of Japan
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage