Kenuzás a Whanganui folyón

2003. december 13, szombat

Megkezdődött a négynapos kenuzás a Whanganui folyón - egyelőre zuhogó esőben, de mégis imádjuk. Reggel ugyan kicsit elkeseredve néztük az esőt, el nem tudtuk képzelni, milyen lesz így evezni, de túl lehet élni. A szállodából jó másfél órás út vezetett Whakahoroba, ahol beszálltunk a kis kétfős kenukba. Neil csinálta a beosztást és engem magához osztott, aminek persze nagyon örültem, hiszen nagyon bírom.

Szobatársam, Emilie is szerencsés volt, ő az egyik vízitúra-vezetővel lesz egy hajóban. Három fiatal vezetőnk van, ők dolgoznak annál a cégnél, amely ezt a programot szervezi, adja a kenukat, vezetőket, stb. és ők fognak kimenteni minket, ha beborulunk a vízbe. A cuccok nagy részét a buszon hagytuk, csak pár napra való holmit vittünk magunkkal légmentesen záródó hordókban. Ugyancsak a kenukba kerültek a sátrak, élelem, minden, ami az elkövetkező négy napra kell és nekivágtunk.

Nagyon nem kell erőlködni, viszonylag magas a vízállás és a folyó irányába megyünk. Azért figyelni kell, különösen a kicsit örvénylő szakaszoknál. A táj gyönyörű, hiszen a folyó két partján sűrű erdőkkel borított hegyek magasodnak és a rengeteg csapadék miatt több tucat vízesést láttunk.

     

Ebédidőben kikötöttünk, kaptunk szendvicseket, aztán eveztünk tovább. Neil nagyon biztosan kormányoz hátul, és rengeteget mesél, remek dolgom van. A csoport egyetlen nyafogós tagja, Heather nehezen viselte, hogy nem került egy hajóba valamelyik vezetővel, többször szóvá is tette, de elengedtünk a fülünk mellett. Délután elég nehéz felgyalogolni a hegyoldalban kialakított sátorhelyekhez, mivel nagyon agyagos a talaj, rendkívül csúszós és persze fel kell cipelni a hordókban levő cuccokat is.

     

Mindezt ráadásul esőben - ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy nyaralás helyett véletlenül egy vasember-túrára fizetett-e be. De persze minden pillanatát élvezem az utazásnak, bármily megerőltető is. Este remek vacsorát főzött a három ifjú túravezető, még édesség is volt. Felvertük a sátrakat, jutott nekem külön, nem kell osztozkodni, aztán alvás.

2003. december 14, vasárnap

Nem elég, hogy egész éjjel esett és csak úgy kopogott az eső a sátramon, kiderült, hogy pont egy dombra feküdtem, így végig "U" alakban kellett aludnom. A jobb kezem meg rettentően sajgott, pedig nem éreztem napközben, hogy különösen megerőltetném. De úgy látszik, olyan izmokat dolgoztattunk meg, amiket nem szoktam használni. A zuhogó eső ellenére töretlen volt a jókedv reggel, különösen amikor megláttuk, hogy palacsintát kapunk reggelire. Ma is könyörtelen volt az idő, jól el is áztunk.

 

Különösen két hajó legénysége, akik még be is borultak a folyóba. Délben egy kis menedékháznál kötöttünk ki, ahol volt egy kályha, be is fűtöttünk azon nyomban és szárítkozni próbáltunk mindannyian az apró tűzhely körül. Elég szánalmas látványt nyújthattunk. De persze egy cseppet sem bántam, hogy itt vagyok, hiszen a zöld ezerféle árnyalatában pompázó erdőket láttunk, vadkecskéket, sok-sok vízesést, sőt, időnként apró sárga virágokkal teleszórt partszakaszt. Érintetlen őserdőn haladtunk át, és az esőerdő már csak attól ilyen szép, hogy sokat esik.

Neilről kiderült, hogy bejárta szinte az egész világot. Új-Zélandon született, de már fiatalon világgá ment és évekig csavargott több kontinensen. Amikor elfogyott a pénze, dolgozott egy kicsit, aztán utazott tovább. Angliában csatlakozott egy túraszervező céghez, akiknek sokáig vezette a Londonból Ázsiába tartó három hónapos túráit. Aztán úgy 20 évvel ezelőtt találkozott a feleségével, akivel itt telepedtek le. Létrehozták a saját cégüket és kidolgozták ezt a túrát az Explore számára. Azóta ezt csinálják, és bár már vagy 50 csoportot vittek végig az országon, még mindig imádják a munkájukat. És valóban, a fáradtság, kiégettség legapróbb jelét sem látjuk rajtuk.

Amikor késő délután elértük az aznapi kempingezésre kijelölt partszakaszt, hirtelen kiragyogott a nap. Villámsebesen felvertük a sátrakat, hadd száradjanak, csak azután váltottunk mi is tiszta ruhát és kezdtünk a vacsorakészítéshez. A kemping persze nem egy komolyan kiépített valami, csak egy kis tisztás fabudival, esővízgyűjtő tartállyal és egy kis fatákolmánnyal, amely alatt pár ember el tudja készíteni a vacsorát. A csoport többi része a fák közé kifeszített ponyva alatt üldögélt, apró kempingszékeken.

 

Le a kalappal a három fiatal előtt, újra sütöttek édességet is ilyen mostoha körülmények között. Az időnként kicsit furcsán viselkedő, de nagyon jószívű és segítőkész Steve megmasszírozta a sajgó vállamat, ért hozzá, igen jólesett.

2003. december 15, hétfő

Reggel valami nagyon furcsa volt - nem esett az eső. Főtt zabkását reggeliztünk, aminek ugyan semmi íze nem volt, de meleg volt és tápláló, majd újra kenukba szálltunk. Ma is jó 20 km-t eveztünk, végig jó időben, délután még a nap is kiragyogott.

     

     

Ebédszünetben egy kis sétát tettünk a "semmibe vezető hídhoz". Ezt a masszív kőhidat jó régen építették az erdő közepén található völgybe, amikor még farmokat terveztek kialakítani ezen a vidéken. A tervekből végül nem lett semmi, maga az út sem épült meg, így most egy gyalogösvény végén áll a híd, amely a völgy túloldalán a semmibe, a sűrű esőerdőbe vezet. Nagyon fel voltunk dobva egész nap a napsütésből, az egyik kenu legénysége még dalra is fakadt délután. A borulást ma sem úsztuk meg, egy páros ma is belepottyant a jéghideg vízbe. Neillel továbbra is remekül megvagyunk, folyamatosan beszélgetünk, rengeteg közös témánk van, és nagyon egy húron pendülünk.

 

Kora délután megérkeztünk a turistaházba, ezúttal ágyakban fogunk aludni, sőt, zuhanyozó is van. A "Bridge to Nowhere Lodge" fantasztikus helyen áll, a folyótól pár lépésnyire, fantasztikus panorámával.

 

A három folyami vezetőnk ismét fantasztikus vacsorát készített, két óriási torta volt a meglepetés. A turistaház tulajdonosa imádja az állatokat, van a háznál két gyönyörű kutya, egy édes macsek és egy oposszum is, persze ez utóbbit babusgattuk egész este. A mamája elpusztult, úgy találták árván az erdőben, és itt nevelgetik. Imádja a zellert, de a kedvence a sör, ebből azért csak módjával adtunk neki. Nancynek hívják és az édes kis dög egész este összevissza szaladgált a nagy nappaliban. Amikor egy pillanatra nem figyeltünk, felmászott a karácsonyfára, leszakított pár díszt, majd a függönyt is szétcincálta. De azért imádtuk.

  

2003. december 16, kedd

Szerencsére ma sem esett, bár elég hűvös volt. A 86 km-es túránk utolsó szakaszát tettük meg, borulás nélkül. Egyszer majdnem minket is utolért a végzet, Neil kicsit elbámészkodott és bekerültünk egy örvénybe. Teljesen elvesztettük az irányítást a kenu felett, nekicsapódtunk egy sziklának, majd farral lefelé kezdett minket sodorni az ár, nem tudtunk megfordulni. Teljesen pánikba estem, nem magam miatt, hiszen én túlélek egy kis úszkálást, de a fényképezőgépet féltettem. Bár csak a kis automata volt nálam, de azért azt is. Szerencsére nem borultunk fel, de igencsak hevesen vert a szívem.

 

Kora délután kikötöttünk, egymás nyakába borultunk kenutársammal, hogy milyen ügyesen túléltük a túrát, aztán másfél óra buszozás a  Peaks Hotelbe. Egyből bevetettem magam a jacuzziba, az erős forró vízsugárral masszíroztattam a vállam. Furcsa volt visszatérni a civilizációba és meghallgatni a híreket - megtudtunk például, hogy két napja elfogták Szaddam Husszeint. Remek, kifejezetten gourmet vacsoránk volt, lazacot és különleges thai ételeket ettünk a városka nagyszerű kiskocsmájában. A három ifjú vizitúravezetőt is vendégül láttuk, mielőtt elbúcsúztunk tőlük..


Next part of New Zealand
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Ú-Zéland következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra