Egy kis tengeribetegség

2003. december 17, szerda

Isteni jót aludtam, meleg szobában, remek ágyban, alig akartam felkelni. Wellington felé buszoztunk, és Neil egyéni rekordját megdöntve folyamatosan másfél órát mesélt a mikrofonba az országot elsőként felfedező európai utazókról. Elképesztő, hogy mennyi könyvet olvashatott, és főleg az, hogy mennyi évszámra, névre, adatra emlékszik. Amikor megállunk útközben ebédelni vagy csak nyújtózkodni, ő már elő is kap egy könyvet, belebújik és láthatólag imád olvasni. Élő bizonyíték arra, hogy nem csak iskolában lehet kiművelt az ember, hiszen minden témához hozzá tud szólni, és mindenről van véleménye.

Úgy délután 2 körül érkeztünk meg a fővárosba, délután szabadprogram volt.

     

Megnéztem a város leghíresebb múzeumát, a Te Papa gyűjteményt, ahol remek anyag van a maorikról. A vetítőteremben épp a Whanganui folyóról mutattak egy kisfilmet maori zene-kísérettel, és egészen furcsa érzésem volt - már most nosztalgikus hangulatba kerültem, pedig még itt vagyok és még az út fele hátravan. De ez a négy nap a folyón életreszóló élmény lesz, az már biztos.

Felmentem a kis fogaskerekűvel a város melletti hegytetőre, ahonnan remek panoráma tárul az öbölre, és a botanikus kerten keresztül visszasétáltam a városba. A  Chancellor Hotelben lakunk, remek helyen, a főutcában. Kis Internetezés a barátoknak haza, majd gyors pizsamaosztás, elég fáradt vagyok.

2003. december 18, csütörtök

Reggeli után rövid utazás a kikötőbe, ahol hajóra szálltunk és átkeltünk a déli szigetre. A hatalmas hajón három óra volt az út, akik unták a kilátást, akár filmet is nézhettek az egyik decken levő moziban. Pictonba érkezve megnéztük a világ 9. legrégebbi hajóját, az 1853-ban épült Edwin Foxt - az egyetlent, amely az emigránsokat és fegyenceket Ausztráliába szállító hajók közül fennmaradt. A meglehetősen jó állapotban fennmaradt hajó mellett egy kis múzeumot is berendeztek, ahol a hajóról származó tárgyak mellett néhány érdekes ismertető tábla is volt. Az egyikről például megtudtuk, milyen büntetést kaptak azok a börtöntöltelékek, akiket ide deportáltak. Néhány igencsak furcsa volt mai szemmel, pl. a 15 éves száműzetés ruhalopásért.

Rövid buszozás után Montanában, egy szőlőültetvényen álltunk meg borkóstolásra, majd késő délután megérkeztünk Kaikourába. Nagyon jó kis hotelben lakunk, a  Panorama Motelben, közvetlenül az óceán mellett, ahol az öböl túloldalán havas hegycsúcsok magasodnak.

2003. december 19, péntek

Reggel 5-kor csörgött a vekker, mert fél hatkor indultunk delfinnézőbe. Hajnalban már álmatlanul forgolódtam, féltem a jéghideg víztől. Persze nem volt kötelező, de a világ minden kincséért nem hagytam volna ki. Búvárruhát öltöttünk, majd kis eligazítás után kihajóztunk a tengerre. Nagyon gyorsan haladtunk és kegyetlenül dobált a hajó. Amikor megálltunk, a többiek a vízbe csobbantak, de én folyamatosan émelyegtem, nem tudtam rászánni magam, hogy a jéghideg sós vízbe másszak. Egyre rosszabbul lettem, és egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nemcsak úszkálni nem tudok a delfinekkel, de még fotózni sem tudom őket, hiszen annyi erőm nem volt, hogy a fényképezőgépet felemeljem. Csak néztem ezeket a fantasztikusan játékos állatokat, ráadásul itt pont a legakrobatikusabb delfinfajta él (a Dusky), és a szívem szakadt meg, hogy nem tudtam fényképezni. Mintha kínoztak volna. A delfinek káprázatos showt mutattak be, dupla hátraszaltókat, csavart ugrásokat és még pici delfin-bébiket is láttunk. A többiek úszkáltak egy darabig, de aztán annyira fáztak, hogy ők is kimásztak a fedélzetre. Egy idő után többen rosszul lettek, így legalább nem voltam egyedül. Hányni nem tudtam, pedig attól megkönnyebbültem volna, csak ültem a kis vödörrel az ölemben.

Miután kikötöttünk, csak pityeregtem elkeseredetten, milyen remek fényképekről maradtam le. A túracég emberei megsajnáltak, és mondták, válasszak nyugodtan egy pólót az üzletükből kárpótlásként. Igenám, de a pólókon ott virított a felirat: Úsztam a delfinekkel! - és én ugye nem úsztam. Így csak pityeregtem tovább, közben önkéntelenül is magamhoz szorítottam egy aranyos kis plüsspingvint az üzlet egyik polcáról. Az eladók csak mosolyogtak és közölték: OK, akkor legyen a tied a pingvin. Megkérdeztem Neilt, hogy hívják a sárga szemű pingvint maori nyelven. Nem gondoltam komolyan a kérdést, honnan is tudná, de legnagyobb meglepetésemre rávágta a választ: Hoi-Ho. Így hát lett egy kabalaállatkám, Hoi-Ho, az édes kis pingvin.

Délelőtt 10 körül értünk vissza a hotelbe és csak 1-kor indult a környékbeli séta, addig aludtam egy jót. Kedves szobatársam pedig besétált a városba és vett nekünk kaját ebédre meg vacsorára, hálás voltam. Vacsira még homárt is beszerzett a környékbeli halászoktól, meg finom puha kenyeret, salátát a boltból. Jól kipihentem magam és délután már üdén, frissen csatlakoztam a csapathoz, egy jó nagyot jártunk a környéken.

     

Este aztán kiültünk a teraszra, gyönyörködtünk a naplementében és elfogyasztottuk a fantasztikus homárt.

     

2003. december 20, szombat

Reggel kicsit vacilláltam, de végül nem mertem csatlakozni a kis csapathoz, akik bálnanézőbe indultak. Kb. a fele társaság ment, de még jó, hogy nem indultam el velük, mert a tenger még a tegnapinál is haragosabb volt. Szinte mindenki hányt és falfehér arccal érkeztek meg. Addig nekünk szabadprogram volt és én emlékeztem, hogy amikor a városba hajtottunk, egy üzlet előtt életnagyságú mikulásfigurát láttam. Nagyon szokatlan télapó volt, fiatal és napszemüveges, így gondoltam, megkeresem lefényképezni. Nekiindultam, de egy utcakereszteződésnél nem tudtam, hogy merre tovább. Emlékeztem, hogy Picton felől jöttünk, arra kell hát indulni. Megkérdeztem egy fiatal srácot: Szia, merre van Picton? Megmutatta az utat, de aztán kicsit bizonytalanul hozzátette: Nagyon messze van így gyalog, biztos, hogy oda mész? Gondoltam, jó, ha megnyugtatom: Ne izgulj, nem megyek el teljesen Pictonig, csak amíg meg nem találom a napszemüveges mikulást! Láttam, hogy ezzel nem sokat javítottam a helyzetemen, de nem akartam tovább magyarázkodni, mosolyogva búcsút intettem neki. A mikulás egy üzletben volt, igen sötétben, de a tulajdonos kitette a kedvemért az üzlet elé, hogy le tudjam fotózni.

 

Tűző napsütésben buszoztunk Christchurch felé, már megfigyeltük, hogy mindig akkor van a legszebb idő, amikor a buszon ülünk. No, sebaj. Ennél jobb helyen már nem is lakhatnánk, a főtér közepén, igen jó szállóban, ez a Camelot on the Square. Holnap egész nap szabadnap lesz, mindenki azt csinál, amihez leginkább kedve van, rengeteg lehetőség közül lehet választani. Mivel én nem tudom kiverni a fejemből a delfinek miatti csalódásomat, gondoltam, újra próbálkozom. Másfél órára innen van ugyanis Akaroa városka, ahol szintén lehetőség van delfinekkel úszkálni, befizettem hát holnapra egy ilyen túrára. Szerencsém volt, hiszen pont volt az egyik csoportban egy lemondás, különben igen nehéz egy delfinnézős túrába így nyáron bekerülni, hetekkel előre betelnek a helyek. Itt ugyan nem a nagyon akrobatikus dusky delfinek élnek, hanem a kisebb, nyugisabb hector fajtájúak, viszont ezek a legkisebb, legritkább delfinek.

Este egy sörözőben búcsúztattunk el három útitársat, mivel ők csak a kéthetes északi szigeti túrára fizettek be, helyettük jön holnap három új emberke a második két hétre. A csoport többi tagja, 19-en mind a két utat egyben foglaltuk le, ha már ilyen messze elrepültünk..


Next part of New Zealand
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Ú-Zéland következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra