Megjött a Télapó!2003. december 21, vasárnap Másfél órát buszoztam Christchurchből Akaroába, amely az ország legfranciásabb települése. Itt szálltak partra ugyanis a francia telepesek, és az utcanevek még ma is az ő emléküket őrzik. Mivel a delfintúra csak délben kezdődött, délelőtt nézelődtem az üzletekben, és benyomtam egy jó kis tengeri finomságok-levest. Aztán újra magamra húztam a búvárruhát és indulás. Ezúttal nyugodt volt a víz, hiszen a város egy öbölben van, és a nap is ragyogott. Sajnos nem volt olyan sok delfin, mint ez előző túrán, de ez a 2-3 példány teljes erőből igyekezett kárpótolni engem és bemutattak néhány remek ugrást.
A kísérőink egészen elképedtek ezen, hiszen ezek a pici hector delfinek nem szoktak szaltózni, de én tudtam, hogy velem próbálják feledtetni a rossz emlékeket. Ez a delfinfajta egyébként csak itt, Új-Zélandon él és mindössze 3-4 ezer példány van belőlük, veszélyeztetettek. Nagy dilemmában voltam, bemerüljek-e a vízbe. Ott feszítettem talpig búvárruhában, de láttam, hogy a többieknek kékül a szájuk a 13 fokos vízben, ráadásul meglehetősen túlzás lett volna azt mondani, hogy a delfinekkel úszkálnak, hiszen ha jött is egy-két delfin, nem maradtak velünk, hanem továbbálltak. Így legfeljebb azt állíthatják majd, hogy egy vízben voltak a delfinekkel én meg ezért nem akartam megfagyni. Így inkább csak álldogáltam a hajóban a fekete testhez simuló búvárruhámban, és szorgalmasan próbáltam fotózni, legalább a képeket tudjam bepótolni. No és élveztem, hogy végre ragyog a nap, ebben sem volt túl sok részem a nyaralás alatt. Délután visszabuszoztam Chirstchurchbe és egy koreai étteremben ettem olyan erős polipot, hogy minden falatot tűzcsóvának éreztem. Aztán levélírás haza, majd a szállodai szobában megnéztünk a TV-ben a szobatársammal egy angol filmet, About a boy Hugh Granttel, úgyis kimaradt otthon. 2003 december 22, hétfő Ma rengeteg látnivaló volt, míg átszeltük a déli szigetet és átjutottunk a nyugati partra. Egész nap lenyűgöző tájakon haladtunk, kiszáradt folyómedrek, millió színben pompázó virágos mezők, havas hegycsúcsok között.
Átkeltünk a 924 méter magas Arthur's pass-on, ahol fantasztikus körpanoráma tárult elénk, majd kis sétát tettünk a Devil's Punchbowl vízeséshez.
Az esőerdő közepén található víztömeg 131 méter magasból zúdult alá. Elhagytuk a Brunner tavat, majd késő délután érkeztünk meg Greymouthba.
A szállás ezúttal is kiváló választás volt, a Charles Court Motel. Este a csapat egy része a szállodában vacsorázott, ők útközben a közértben szereztek be elemózsiát, de egy páran inkább besétáltunk a városka egyik kocsmájába. Bár a vacsora nem volt nagy szám, a hazafele tartó séta annál inkább - ezúttal nem a főúton, hanem a tengerparton tettük meg a kb. 3 km-es utat és közben gyönyörködhettünk a naplementében. 2003. december 23, kedd Ma újra esett egész nap, de már kezdünk hozzászokni. Végülis a sok esőtől ilyen szép zöld az ország, ez ezzel jár. Első utunk Punakaiki közelében található Palacsinta kövekhez vezetett. Ezek a furcsa kőképződmények rakott palacsintára emlékeztetnek.
Bár igen látványosak voltak, a zuhogó eső és a tomboló szél miatt a fotózás szinte lehetetlen volt, hiszen nem akartam, hogy elázzon a gép és próbáltam ernyőt tartani felé, azt viszont a szél állandóan kitekerte a kezemből. Nem könnyű a fotós élete. Majd egy kis gyalogtúra jött, a Pororari folyó mellett sétáltunk vagy jó másfél órát, továbbra is szakadó esőben és bokáig cuppogó sárban. Pedig igen fotogén volt itt is a táj, mintha valami mesebeli erdőben járnánk.
Az ezüst bükkfákat szinte teljesen belepte a moha és rengeteg különféle páfrány borította a talajt. Azon sem csodálkoztam volna, ha kis erdei manók vagy tündérek bukkantak volna elő a fák közül.
Neil persze minden növényt ismert, megmutatta a világ legmérgesebb csalánját is, amely állítólag a Guiness records-ban is benne van.
Egy kiskocsmában ebédeltünk, mivel közel vagyunk a tengerhez, kagylót rendeltem és közben igyekeztem a zoknimat a kályhán szárítgatni. Délutánra még egy séta maradt, bár ezt a csoport nagy része már nem vállalta be, inkább visszamentek a szállodába pihenni. Csak nyolcan vágtunk neki, de a bátrakat jutalmazta a sors és végre szép napsütésben gyalogolhattunk. A szállodában nekünk csak egy gyors zuhanyra volt idő, és már mentünk is be a városba vacsizni. A lustábbak ezúttal is a szállodában maradtak, de én jó finom, meleg vacsorára vágytam, így bementem a városba. Szinte mindenki egy kiskocsmába ment, én viszont inkább valami ázsiai kajára gondoltam. A kínai étterem nem tűnt túl hívogatónak, de összefutottam Neillel, aki ismert egy jó kis indiai éttermet, így mi ketten ott vacsoráztunk. Fantasztikus volt a kaja, és persze megint jót beszélgettünk imádott idegenvezetőmmel az élet nagy dolgairól. 2003. december 24, szerda Reggel mindenekelőtt elhalmoztuk ajándékokkal Terryt, aki ma ünnepli az 50. születésnapját, nagyon meghatódott. Mivel nagy pecás, kapott halacskás baseballsapkát, horgász-zsinórt, vicces horgokat és egyéb apróságokat. Dél felé tartottunk, és első megállónk Hokitika volt, az aranyláz idején virágzó, 50 ezer lakosú város, ma már csak egy álmos, 4000 lakosú kis település. Itt van az ország jade központja. A jade kő imádata a maoriktól ered, ők ezt a zöld követ mindennapi praktikus eszközök, fegyverek és ékszerek készítésére is használták. Maori nyelven a déli sziget neve Te Wahi Pounamu, azaz a zöld kő helye. A jade a mai napig nagyon népszerű, vettem én is egy medált anyunak emlékbe.
Következő megállónk Ross volt, szintén kis település, mely Új-Zéland egyik leggazdagabb aranylelőhelye. A 20. sz. elején több mint 3000 aranyásó tüsténkedett a környéken, módszeresen átkutatva a régi folyómedrek kavicsát. A turisták is kipróbálhatják az aranymosást, ezt persze mi sem hagytuk ki. Kaptunk egy tál kavicsot, megmutatták a fogásokat és kezdődhetett az aranymosás. Nagyon izgi volt, bár megígérték, hogy mindenki fog aranyszemcséket találni - nem azért, mert eleve beletettek mindenki táljába, hanem mert olyan gazdag aranyban a kőzet. És valóban, pár aranyszemcse mindenkinek jutott, meg is kaptuk őket emlékbe, egy pici üvegbe zárva.
A délutáni program a Fox gleccser megmászása volt, jó háromórás gyalogtúra. Kaptunk bakancsszegeket a cipőkre és jó erős orkánkabátot az eső ellen. Meglehetősen hideg volt a jégen, még a füles sapka és a kesztyű is elkelt, de olyan lenyűgöző volt a táj, hogy nem is törődtem a hideggel.
A túra egyébként sokkal könnyebb volt, mint a Moreno gleccsertúra Argentínában, hiszen itt lépcsőket alakítottak ki a turistáknak és egy-egy botot is kaptunk, amire támaszkodhattunk.
Este egy egyszerű, de kedves kis motelben szálltunk meg, a Lake Matheson Motelben. Innen pár kilométerre, a hasonló nevű Lake Matheson Cafeben költöttük el a szentestén a vacsorát. Sülteket, salátát ettünk, és élveztük a remek kilátást a hegyekre. Annyira furcsa volt, hogy még este 10-kor is világos volt, alig akart lemenni a nap. Mivel folytatódott Terry ünneplése, szépen fogyott a bor, és elég spiccesen tért haza a társaság.
2003. december 25, csütörtök Az eredeti tervek szerint helikopteres repüléssel indult volna a nap a Fox és a Franz Jozef gleccserek, valamint a Cook hegység megtekintésére, de a kíméletlenül záporozó eső miatt nem indultak a gépek. Így délelőtt csak pár rövid sétát tettünk a Ship Creek nevű, furcsa teaszínű folyó közelében. Korán megérkeztünk a Haast folyó melletti szállásunkra, a Haast World Heritage Hotelbe, délután csak pihengettünk. Az éttermet gyönyörűen feldíszítették karácsonyi díszekkel, és gyermeki izgalommal készülődtünk a vacsorához.
Az asztalokon mindenki előtt egy úgynevezett "cracker" feküdt, ami az angoloknak ismerős volt, csak nekem nem: egy három részből álló guriga, amit valakivel megragad az ember, kettétörjük, és akinek a kezében marad a középső rész, azé lesz az ott rejtőző apró ajándék. Kaptunk kis nylonanyagból készült koronákat is, azt a fejünkre tettük, elég röhejesen néztünk ki.
Isteni vacsora volt, büféasztalos, annyit ettünk, ami belénk fért. Előételnek rengeteg tengeri finomság, lazac, rák, halak, aztán főételnek különféle sültek, saláták, köretek, egy asztal pedig süteményekkel volt roskadásig tele.
Vacsora után érkezett a Télapó. Pár napja mindannyian húztunk neveket egy kalapból és apró ajándékokat vettünk egymásnak. Ezek mind egy nagy zsákba kerültek, és a csoport legidősebb férfitagja, Raymond személyesítette meg a Mikulást. Vörös sipkát húzott és olyan nyakkendője volt, ami felemelve karácsonyi dalokat játszott. Sorban előhalászta a kis csomagokat, bemondta a rajtuk levő neveket, aztán mehettünk az ajándékokért. A hölgyutasokat persze előbb a térdére ültette és megkérdezte, jók voltunk-e, no meg puszit is kellett adnunk neki. Óriási nevetések voltak, az étteremben ülő többi vendég is minket bámult, remekül szórakoztunk. Jan rettentően izgult, nehogy valakinek ne jusson ajándék, ezért egy név nélküli plusz csomagot rejtett a zsákba. A Télapó így az ajándékok kiosztása után már csak ezt tartotta kezében, és jó hangosan megkérdezte: Van valaki, akinek nem jutott ajándék? Mi csak csöndben ültünk, mert szerencsére mindenki kapott valamit, viszont az egyik nem hozzánk tartozó vendég jelentkezett: Én! Volt nagy nevetés, de azért magunkhoz invitáltuk a duci német hölgyet - aki persze ahhoz is ragaszkodott, hogy a Télapó ölébe ülhessen -, és nekiadtuk a kis csomagot. Én a kihúzott útitárs mellett a szobatársamnak és a két idegenvezetőnek is vettem egy-egy apróságot. Sajnos Neil pont olyan felhúzható műanyag pingvint kapott valakitől, mint amivel én is meg akartam lepni, igaz, nem sárgaszeműt, hanem egy másik fajtát. De nem volt gond, mert rögtön nagy versenyeket rendeztünk a két pingvin között, irtó édesen totyognak. Rettentő jól szórakoztunk, ilyen vidám karácsonyom sem volt még. Next part of New Zealand Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Ú-Zéland következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
