Doubtful Sound és Stewart Island2003. december 26, péntek Egész éjjel óriási vihar volt, de szerencsére reggelre elmúlt, és ragyogó kék ég alatt utaztunk. Ma szinte egész nap buszoztunk Queenstown felé, de micsoda tájakon. Átkeltünk az 563 magas Haast hágón és szinte percről percre változott a táj. Alig győztem fotózni a színpompás virágmezőket, havas hegycsúcsokat és az azúrkék tavakat. A város előtt pár kilométerre található a Kawarau híd, ahonnan elindult a "bungy jumping" őrület.
Itt 43 méter magasból lehet leugrani, de azóta ez már kismiska a többi bungy-helyhez képest. Jelenleg a Nevis Highwire ugrás a csúcstartó, a maga 134 méter magasságával. Queenstownban a Melbourne Motor Lodgeban lakunk, remek kilátással a Wakatipu tó mellett fekvő városkára. A két recepciós hölgy nagyon otthon van az itt található ezerféle extrém sportlehetőségekben, így egyből megrohamoztuk őket, hogy eltervezzük a holnapi programot. Holnap ugyanis szabadnap és mindenki úgy pumpálja fel az adrenalin-szintjét, ahogy jólesik. Délelőttre tandem-siklóernyős repülést, délutánra pedig egy kombinált 4W-drive és jethajó túrát foglaltam le. Este egy fantasztikus japán étteremben vacsoráztunk egy páran, nem volt annyira olcsó, mint a többi, de igazán megérte.
2003. december 27, szombat Féltem egy kicsit a siklóernyőzéstől, de felesleges volt a cidri, mert az erős szél miatt nem indult a program. Így délelőtt csak amolyan öregesen nézelődtem a városban. Felmentem a gondolával a hegytetőre. Egy kicsit sokalltam a 18 dolláros jegyet, így megpróbáltam besunnyogni a sajtóigazolványommal. A jegyszedő közölte, hogy ez ugyan ide nem érvényes, de áruljam már el, honnan jöttem. Mikor megtudta, hogy Magyarországról, lelkendezve mesélte, hogy nemrég olvasott egy könyvet az 56-os forradalomról, ami rettentően tetszett neki. Csak mesélt, mesélt, mögöttem meg lassan kígyózni kezdett a sor. Aztán a fickó levonta a tanulságot, hogy ő márpedig nem hisz a kommunizmusban, hanem elvhű kapitalista, de ezért - ezek szerint az elveivel abszolút ellentétben - ingyen felengedett a gondolára. A hegytetőn elképesztően gyönyörű kilátás nyílt a városra: az azúrkék tó partján csak úgy csillogtak a fehér házak a kora reggeli fényben, az öböl túlpartján pedig a sűrű erdővel borított, hósipkás hegyek magasodtak. A sok szép öböl egy kicsit Rióra emlékeztetett.
Nézelődtem az üzletekben, vettem a kollégáknak apró báránykákat, aztán gyors ebéd egy thai étteremben, majd indult a túra. A csoport fele erre nevezett be, így többen mentünk, aminek nagyon örültem, kezdem igencsak megszeretni a csapatot. A túraszervező cég, a Dart River Safaris főhadiszállására, Glenorchyba vittek először minket. Ez a pici, alig 200 lakosú városka 47 km-re fekszik Queenstowntól és kedvelt kiindulópontja a környékre vezető túráknak. Átültünk a terepjáró buszba és fantasztikus vidéken hajtottunk keresztül. Számos film, többet között a Gyűrűk Ura sok jelenetét is itt forgatták. Sajnos a sofőrlánynak nem sok érzéke lehet a fotózáshoz, a szebb helyeken áthajtottunk és mindig villanypóznákkal teletűzdelt vagy egyéb szempontból nem fotógén helyen álltunk meg, de egy idő után átvettem a fotó-megállók feletti irányítást.
A buszozás után átszálltunk jethajókba, és ekkor csúnyán eleredt az eső.
De ez minket már nem tud elkeseríteni, megszoktuk, sőt, szinte már így szeretjük. A hajóban remek volt a hangulat, alig bírtunk magunkkal. Amikor a kormányos hátrafele kezdett hajtani, szinte egyszerre kiáltottuk: Backpaddle! Backpaddle! - kenus emlékeinket felidézve. Szegény kormányos csak nézett nagyokat, mintha mind őrültek lennénk.
2003. december 28, vasárnap Reggel indulás Doubtful Sound felé. Útközben egy darabig a Wakatipu tó mellett hajtottunk, aminek vízszintje kb. 7 percenként néhány centit emelkedik-süllyed. A tudósok még semmilyen megnyugtató magyarázatot nem találtak erre a furcsa jelenségre. A maorik persze tudják az okát: a tó alatt fekvő sárkány szíve dobog. Neil ugyancsak elemében volt, a kora reggeli indulástól a déli hajóra-szállásig folyamatosan mesélt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy tud ennyi információt a fejében tartani, és hogy lehet ennyi témában tájékozott. Doubtful Sound igazi fjordvidék, melyhez hasonló csak Chilében, Alaszkában, Izlandon, Grönlandon és a névadó Norvégiában van. A környékre sokáig csak az igazán elszánt gyalogos turisták jutottak el, úgy tíz napos sétával. 1959-ben épült meg az út a Manapouri tó és Doubtful Sound között, amelyen a busz a mai, kényelmesebb turistákat szállítja. Átkeltünk a Manapouri tavon, majd elbuszoztunk a fjordig. Útközben irtó érdekes fákat láttunk, amelyeken annyi moha volt, hogy az csak úgy csüngött a fákról. A fjordhoz érve felszálltunk a 70 fős Fjordland Navigator hajóra, ahol a ma délutánt és a holnap délelőttöt töltjük. Apró, négyfős kabinokban alszunk, két emeletes ágyon, csomagoknak nincs is nagyon hely. A táj szépsége lélegzetelállító - még így, a már szinte "tartozék" zuhogó esőben is.
Ez persze nem csoda, ez a világ egyik legcsapadékosabb vidéke, ahol évente 5 méter felett van a csapadék. Közvetlenül a vízbe omló hegyek, rengeteg vízesés, apró szigetek, dús erdők. Néhány palackorrú delfint is láttunk, egy darabig játékosan úszkáltak a hajó mellett. Lehetőség volt kis egyszemélyes kenukban cirkálni a vidéken, de ezt most kihagytam, nem akartam megint teljesen elázni. Néhány vállalkozóbb szellemű útitárs ezt is bevállalta, legalább jó fotótémát adtak nekem.
A hajón kifogástalan az ellátás. Beszállás után rögtön teát, süteményeket kaptunk, uzsonnára forró levest, aztán vacsorára minden képzeletet felülmúló fogásokat - még sütiből is remek választék volt. Ha valaki unta volna a látványt, több társasjáték volt a fedélzeten. Este pedig vetítés - stílszerűen egy dokumentumfilm a környékbeli állatokról. Vacsora után Emilievel scrabble-t játszottam, a kedvelt angol szókirakós játékot, és óriási meglepetésre nyertem - egy anyanyelvű ellen! Na jó, egy páran segítettek. 2003. december 29, hétfő Reggel 7-kor óriási zajjal beindult a hajómotor. Kinyitottam a szemem és már ugrottam is ki az ágyból, egy lendülettel felkapva a fényképezőgépet: ragyogott a nap!
A csodálatosan kék ég látványától és az élesen metsző széltől azonnal felébredtem. A fedélzeten kénytelen voltam sálban és kesztyűben fotózni, de témában nem volt hiány.
Még a reggelizésre is sajnáltam az időt, csak kapkodva magamba gyűrtem néhány falatot. Alig tudtam betelni a látvánnyal - attól függően, hogy érte őket a nap, minden hegy más-más színű volt. Fekete, kék, világosszürke, zöld, arany.
A víz pedig minden eddigi látott kéknél kékebb volt. A fjord fő medréből egy kisebb ágba (Hall Arm) hajóztunk, ahol a kapitány hirtelen leállította a motort. A hangos berregés után valami hihetetlen csend lett. Álltunk a fedélzeten és borsózott a hátunk a gyönyörűségtől. A parton magasodó hegyek és a bárányfelhők tökéletesen tükröződtek a csodálatos kék vízben.
Még az állandóan hangoskodó németeknek is elállt a szavuk és meglett férfiemberek nyeldesték a könnyüket. A digitális fényképezőgépeken készült fotókat később visszanézve alig tudtuk megállapítani, melyik a hegy eredetije és melyik a tükörkép, olyan tökéletes volt a tükröződés. A kapitány a "sound" szó kétféle jelentésével eljátszvaa következő nevet adta az élménynek: "Sound of Silence". Aztán beindult a hajó és elmúlt a varázslat. Haladtunk tovább és egyre melegebb volt a napsütés. Majd megérkeztünk a kiindulópontra, Deep Cove-hoz és újra buszra szálltunk, majd újra átkeltünk a Manapouri tavon. Itt várt minket a saját buszunk, amivel továbbindultunk, a sziget legdélibb pontjára. Bluffban, a déli sziget legdélebbi városkájában katamaránra szálltunk és átkeltünk Stewart Islandra. Új-Zéland nemcsak az északi és déli szigetből áll, hanem számtalan apróbb szigetből, melyek közül a legnagyobb Stewart Island. Ide viszonylag kevés turista jut el, így egy szinte érintetlen világot ismerhetünk meg. Egyetlen településén 350-400 lakos él, a sziget többi része nemzeti park. A naplementék olyan codálatosak, hogy a sziget maori neve Rakiura, azaz Izzó ég földje. A sziget 65 km hosszú és legszélesebb pontján 40 km széles, de alig 20 km út van rajta. Az egész országban csak itt él szabadon a kiwi, nagyon reméljük, hogy látunk egyet majd holnap. A South Sea Hotelben lakunk, közvetlenül a tengerparton. A hotel éttermében a helyi specialitást, a kék tőkehalat vacsoráztunk, nem sajnálták az adagokat. Az eseménydús nap után még ragyogó napsütésben, este 9-kor már alvás volt.
2003. december 30, kedd Ma is többféle programlehetőség közül lehetett választani. A csoport nagy része Ulva szigetére kirándult, ahol rengeteg madár él, de öten egy kissé nehezebb túrára neveztünk be: átgyalogolni a sziget egyik partjáról a másikra. Dél körül indultunk a hotel melletti postahivatalból, ami egyben a "repülőtér-terminál" is. Itt kellett ugyanis kifizetni a 145 dolláros jegyet, amely magában foglalta a sziget túlsó partjára vivő repülést, valamint a túra végén a vizi-taxival hazautazást. A postáskisasszony beültetett minket a furgonjába és kivitt a kifutópályára, ahova épp akkor érkezett a kis, hétfős gép. Átrepültünk a túlpartra, a Mason öbölbe, majd leszálltunk a homokos tengerparton - ilyen élményem sem volt még, nagyon király érzés.
A gép visszaindult, mi meg ott maradtunk a tengerparton. A homok telistele volt szórva apró kagylókkal és érdekes kövekkel, meg is tömtem a zsebeimet. Jól kifotóztunk magunkat, majd nekivágtunk a 16 km-es túrának.
A táj ma is rendkívül változatos volt, ez az ország minden nap képes újabb és újabb meglepetést nyújtani. Bozótosban, nádasban, erdőben, lápvidéken jártunk, hol kiépített platón, hol bokáig mocsárban.
Az erdei részen csodálatos madárcsicsergés fogadott minket és láttam néhány őshonos madarat, pl. a tui-t. Jól kifáradva értem célba, a Freshwater menedékházhoz, ide vártuk a vizi-taxit. Addig is párszor átsétáltam a különleges függőhídon, ami az eddigi legneccesebb ilyen élményem volt - egyszerre csak egy ember léphetett a hídra, és igazán hátborzongató volt, ahogy a rendkívül labilis építmény ingott a folyó felett. Aztán visszaértünk a városkába és csatlakoztunk a társasághoz a Church Hill étteremben. Tudtam, hogy ha visszamegyek a hotelbe zuhanyozni, soha nem lesz erőm újra kitenni a lábam a szobából, inkább úgy mentem vacsorázni, ahogy voltam: sárosan, fáradtan, izzadtan. Óriási adag zöldkagylót ettem előételnek, aztán rákot főételnek, majd egy sajttorta is lecsúszott desszert gyanánt. Next part of New Zealand Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Ú-Zéland következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
