Könnyes búcsú

2003. december 31, szerda

Reggel újra átkeltünk a Foveaux szoroson, ahol ezúttal is nagyon nyugodt volt a víz. Így "sajnos" nem tudhattuk meg, milyen is ez a félelmetesen háborgó szoros, amely a legharcedzettebb matrózok gyomrát is fel szokta forgatni. Hosszú vezetés után késő délután érkeztünk meg Dunedinbe. Itt két remek délutáni programunk volt: először az albatrosz kolóniát néztük meg, amely a világon az egyetlen, nem szigeten található kolónia. Ezek a madarak ugyanis a kietlen, szeles, emberektől távol eső helyeken szeretnek tanyát ütni, de valamiért ideszoktak, az Otaro félsziget Taiaroa Head nevű pontjára. Már a 30-as évektől tudósok figyelik a környéket, jelenleg közel 80 tagú a csapat. A munkatársak minden egyes madarat névről ismernek, és pontosan nyomon követik életük minden mozzanatát. A világ legnagyobb, akár 3 méter szárny-fesztávolságú madara naponta akár 500 km-t is tud repülni, és 100 km/óra átlagsebességet is elér.

A madarak szeptember elején érkeznek a félszigetre, és november elején raknak fészket. Az akár fél kilót is elérő tojásokat novemberben tojják, majd a két szülő felváltva ül rajta úgy 11 hetet. Amikor megszületik a madárfióka, a két szülő ismét felváltva eteti 30-40 napig. Miután közel egy évet töltenek a kismadaruk felnevelésével, útra kelnek és egy évre "szabadságra mennek", majd újra visszatérnek fészket rakni. A január végén - február elején, átlag 350 grammal született kismadár alig három hét alatt közel 2 kg súlyt felszed magára. Szeptemberre teljesen kifejlődik, és ekkor kezdi próbálgatni a szárnyait. Csak a földön csapdossa őket, nem repül el - amikor egy kedvező szeles napon először a magasba emelkedik, akkor viszont 3-6 évig vissza sem tér, csak járja az útját a tenger felett. Amikor évekkel később visszatér, társat keres magának. Egy évig udvarolgat, ismerkedik, majd párjával fészket raknak. A "házasság" legtöbbször egy életre szól, amely akár 50 évig is eltarthat.

Gyönyörűen repültek a madarak, de én már alig vártam a következő programot, a sárgaszemű pingvinek látogatását. Az ő kolóniájuk egy privát területen fekszik, ahol a gondozók még kis házacskákat is építettek a családoknak. A sárgaszemű pingvinek a világ legritkább pingvinfajtája, alig 5-6 ezer példány él belőlük, kizárólag itt, Új-Zélandon. Átlag 65-70 cm magasak (az "emperor" és a "king" után a harmadik legnagyobb fajta), súlyuk 5-6 kg között mozog. Maori nevük Hoi-Ho, ahogy az én plüsspingvinemet is hívják, akit természetesen magammal hoztam, hogy meglátogassa testvérkéit.

A pingvinek minden nap, kora hajnalban kisétálnak a tengerhez, és egész nap ott halászgatnak. Csak ilyenkor, alkonyatkor lehet őket látogatni és most is csak úgy, hogy minél kevésbé zavarjuk őket. Ezért földbe ásott árkokban sétáltunk, csak a fejünk lógott ki a földfelszín felé, ami viszont nagyon jó volt arra, hogy szemmagasságból figyelhessük az állatokat. Egyszercsak az egyik pingvin (Jill, 13 éves) épp a kémlelőnyílásunkhoz jött, és alig pár centire állt tőlem - szemtől szembe. Még levegőt sem mertem venni, annyira csodálatos volt. Ilyen közelről persze a fotózás szóba sem jöhetett, nehogy megijesszük őket, így sajnos fotószempontból közel sem volt akkora az élmény, mint tavaly ilyenkor Argentínában. De azért csodálatos volt látni őket ilyen közelről.

 

Elég későn értünk vissza a szállodába, siettünk is gyorsan vacsorázni. Nem volt közös kajálás szervezve, így csak kisebb csoportokba verődve próbáltunk így szilveszter estéjén helyet találni magunknak. Egy páran a Lonely Planet tanácsát követve a Thai Over étterembe mentünk, ahol remek vacsorát ettünk. Este 11 körül találkozott az egész társaság a főtér kocsmájában, ahol elfogyasztottunk pár italt, majd mi is kirajzottunk a helyiekkel a térre.

    

Éjfélkor puszi, ölelgetések, tűzijáték, tánc, ami kell. A városkában idén volt az első tűzijáték a városháza tetejéről - a tapasztalanságot mutatta, hogy az épület teraszán levő növényzet lángba is borult, de a tűzoltók szerencsére hamar eloltották. Néhány szám erejéig mulattunk a helyi, elég gyenge zenekar számaira, aztán nem bírtuk tovább, és hazamentünk aludni. Még felhívtam az otthoniakat, akiknek persze még csak dél volt - hiába, itt köszönt be szinte először az újesztendő.

2004. január 1, csütörtök

Szerencsére nem kellett korán kelni, alhattunk 10-ig. Bepakoltunk a buszba és irány Twizel. Útközben megálltunk a Moeraki szikláknál, melyek igen furcsa alakú kövek: szinte tökéletesen gömb alakúak, mintha óriási teknőspáncélok lennének. A közeli parkban pedig színpompás fáklyaliliomok kínáltak remek fotótémát.

    

Furcsa kinézetük ellenére nem az égből pottyantak ide, kialakulásukra van tudományos magyarázat. Délben hangos kiáltással boldog újévet kívántam az otthoniaknak, az útitársak csatlakoztak a jókívánságaimhoz. Majd egy óra múlva én is hozzájuk, amikor az angoloknak üzentünk.

   

Twizelben a bájos Mountain Chalet Motelsben lakunk, csúcsos, kényelmes faházakban. Mivel nem tudhattuk, újév napján találunk-e nyitvatartó éttermet, inkább vettünk vacsorát egy közértben és a teraszokon piknikeltünk.

2004. január 2, péntek

Ma sem jött össze a repülés, pedig már mióta próbáljuk. Amikor jónéhány napja a Cook hegység másik oldalán, még a Fox gleccsernél voltunk, akkor sem volt szerencsénk, az eső miatt nem indultak a helikopterek. Ma ugyan ragyogott a nap, de nagyon erős volt a szél, így egyre kisebb az esély, hogy ez összejöjjön. No sebaj, egy remek túra kárpótolt minket.

   

    

    

A Hooker River Valley túraútvonalon sétáltunk, a Hooker gleccsertóhoz. Remek kilátás nyílt innen a 3,764 méter magas Cook csúcsra, amely a kontinens legmagasabbika. Kora délután érkeztünk meg az ország legjobb fekvésű szállodájába, a Hermitage hotelbe, amelynek napsütötte teraszán múlattuk az időt. Innen pár lépésnyire, a Hegymászó klubban vacsoráztunk, ahol szintén nem lehetett panasz sem az étkekre, sem a lenyűgöző panorámára. De a nap csúcspontja még hátravolt: a hazafelé tartó közel egyórás úton olyan naplementét láttunk, amilyet még sohasem. Percenként változtak az égen a felhők és állandóan meg kellett állnunk fotózni. Volt, amely úgy nézett ki, mint egy repülő csészealj, meg olyan is, mint egy vörös tornádó - igencsak leesett az állunk.

   

    

    

2004. január 3, szombat

Ma igencsak ránk mosolygott a szerencse: mintha az időjárás elszégyellte volna magát a sok eső miatt és mindent egy nap alatt akart volna bepótolni. 30 fokos hőség és teljes szélcsend - meg sem rezdültek a falevelek. Reggel eszelős tempóban pakoltunk a buszba és irány a helikopterállomás. Szerencsére indultak a gépek, és 11-en egyből bevállaltuk a leghosszabb (igaz, legdrágább), 45 perces repülést. A helyezkedéssel is szerencsém volt, előre, a pilóta mellé kerültem, így legjobb pozícióba a fotózáshoz. Felemelkedtünk a hatfős kis géppel és megindultunk a havas hegycsúcsok felé.

    

    

   

      

Láttuk a Tasman gleccsert, a Cook csúcsát (kis felhősipkával a tetején), majd a másik oldalon a Fox és a Franz Jozef gleccsereket. Útközben leszálltunk egy havas hegycsúcsra - annyira furcsa volt, hogy tűző napsütésben, 30 fokban indultunk el és pár perc múlva bokáig álltunk a hóban. Egész közel repültünk a hegyekhez, és másfél tekercs filmet előttem. Még a pilóta is egészen fel volt dobva, állítólag hónapok óta nem volt ilyen tiszta idő - Jen mondta, hogy mi voltunk az első csoport, amely a hegység mindkét oldalára eljutott a helikopterrel, a legtöbben nem tudtak a szél miatt átkelni a völgyön.

Mire visszaértünk az állomásra, fel is támadt a szél, és az utánunk levő csoportokat már nem indították útnak. Csak az én utazóangyalkám remekelt ismét.

A nap további részében visszatértünk Christchurcbe. Útközben még megálltunk a Jó Pásztor Templomnál, amelyet úgy építettek, hogy ablakából tökéletes kilátás nyíljon egy tóra. Rengeteg nagy turistabusz jár ide, nem is maradtunk sokáig.

A búcsúvacsorát a Fiji étteremben tartottuk. Itt "teppanyaki" vacsora volt, azaz a fogások előttünk, a forró vaslapokon készültek. Nemcsak finom, hanem rendkívül látványos is volt, óriási lángcsóvákkal, virtuóz szakácsokkal. Majd átmentünk a hotel melletti sörkertbe és hajnalig iszogattunk, egy kicsit be is csípett a csapat.

    

2004. január 4, vasárnap

Ma csak lézengtem egész nap, nem találtam a helyem. A csoport nagy része ma indult el, én még maradok egy éjszakát, csak holnapra kaptam jegyet. Elbúcsúztam tőlük és majd megszakadt a szívem, úgy megszerettem őket. Délután kimentem egy közeli vadasparkba, újra megnéztem a kiwimadarat és ott is volt kis maori műsor, készült pár újabb kocka a táncosokról.

     

Japán étteremben vacsoráztam, de ott is csak szomorkodtam egész este, hiányoztak a többiek.

2004. január 5, hétfő

Ma reggel útnak indult Jan és Neil, egy újabb csapattal. Hoi-Hot magamhoz szorítva kuporogtam egy padon, néztem őket, ahogy bepakoltak a buszba és nagyon irigyeltem őket, hogy még előttük van az egész hónapnyi utazás. Nem is próbáltam visszafogni a könnyeimet, csak pityeregtem. Jan és Neil nagy szeretettel ölelgettek és még kis búcsúajándékot is kaptam tőlük - nemcsak én éreztem, hogy rendkívül közel kerültem hozzájuk, de ők is talán jobban megszerettek, mint az átlagos kuncsaftjaikat. Tegnap bevallottam nekik, mennyire szeretném őket nagynéninek és nagybácsinak örökbefogadni és így is írták alá a képeslapot, amit nekem vettek: Aunt Jen és Uncle Neil.

Kibuszoztam a reptérre, becsekkoltam és még volt két órám indulásig. Elsétáltam a reptér közelében fekvő Antarktisz központba, ahol jó kis kiállítás van erről a földrészről, no meg az ott élő pingvinekről. Ki lehetett próbálni egy igazi antarktiszi vihart is - egy teremben mínusz 5 fok volt, de a befújt 25 km/órás szél mellett ezt mínusz 18-nak érezhettük. Kis ízelítő, hogy mi vár otthon.

A repülőút hazafele még hosszabb volt, hiszen most még először visszarepültem Aucklandban. Aztán Sydney, majd Kuala Lumpur, Bécs és Budapest. Jó másfél nap, volt időm kiolvasni néhány magazint és egy könyvet - azt, ami itt jelent meg az 56-os forradalomról, és amiről a christchurchi gondola-jegyárus mesélt. A reptéri könyvesboltban láttam, kíváncsiságból meg is vettem, érdekes volt. Aztán leszálltunk Ferihegyen és mellbvágó volt a hideg. Örültem persze, hogy itthon vagyok, de az biztos, hogy ez volt a legszebb utazásom. Az első ország, ahonnan sírdogálva indultam haza és a legkedvesebb idegenvezetők, akikkel valaha találkoztam. Remélem, még újra látom őket - Új-Zélandon vagy a világ egy másik pontján.


Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra