Nem volt kedvem más látnivalók után rohangálni, csak élveztem a nap melegét és az elém táruló fantasztikus panorámát. Milyen jó lehet az itt élőknek, akik munka után bármikor leugorhatnak a Copacabana vagy az Ipanema strandra, melyek a város közepén vannak, festői öblökben. Kisóhajtoztam magam és vissza a reptérre, indultam tovább Porto Allegre felé. Itt aztán lehidaltam. Sok-sok repülőtéren töltött hosszú várakozásaim során ugyanis az évek során kitaláltam a tökéletes repülőtér modelljét: érdekes üzletek, ággyá alakítható fotelek és mindenekelőtt egy mozi. És itt, a Porto Allegre repülőtéren mindez valósággá vált. Volt bő háromórányi várakozási idő, de semmi gond, épp kezdődött a Nagy Görög Esküvőm című film, szerencsére angolul, úgyhogy be is ültem a moziba. Az mondjuk kicsit furcsa volt, hogy a film végén nem a parkolóba indultam a kocsiért, hanem a beszállópulthoz Montevideóba. Közben még egy kis kiállítást is megnéztem a terminál egyik sarkában. Már csak másfél órás repülés, és kissé kómásan bár, de megérkeztem Montevideóba.

2002. december 18, szerda

Az éjféli landolás után fogtam egy taxit és irány a lefoglalt szállás. Isteni volt az éjszakai friss levegőt szívni, ahogy suhantunk a tengerparti sztrádán. Első blikkre sokkal modernebb a város, mint gondoltam: takaros házak, sokemeletes irodaépületek, gazdag kirakatok. A Hotel Solis-ban hamar kiderült, miért csak 14 dollár a szoba: igencsak lepattant a szálló és a szobám egy rém hangos ír kocsma felett volt. Reggel így mindenekelőtt egy új kuckót kerestem a maradék két éjjelre, és találtam is a közelben egy irtó hangulatos kis szállót, a Hotel Hispanot. Csak négyágyas, óriási szobájuk volt, de olyan kimerültnek látszottam, hogy megszántak, és kiadták 25 dollárért. Gyors zuhany, aztán kisétáltam a főtérre, ami a Plaza Independencia. Nagy, rendezett tér, közepén lovas-szoborral és napozó helybeliekkel. Aztán sétáltam egy jót a tengerparton, majd megkerestem a Mercado del Puerto nevű piacot, ami igencsak kívánatosnak tűnt az útikönyv alapján. Nem is csalódtam: étterem étterem hátán és már-már bizarr méretű húsok sültek a grilleken. Remek fokhagymás olajban sült tintahalkarikákat ettem, aztán sétáltam tovább az óvárosban. Betértem a Torres Garcia múzeumba, igencsak tetszettek a festmények, ráadásul még ingyenes is a belépő. A főutca egyik terén óriási feldíszített karácsonyfa áll, le is fotóztattam magam, nem mindennap készül rólam sortnadrágos kép fenyőfa mellett. Lefekvés előtt még egy kis internetezés: levelek haza, hírek, tőzsde, Big Brother események. A szállóban fogmosás előtt meg akartam kérdezni, biztonságos-e a csapvíz, de mivel nem tudtam, mi a csapvíz spanyolul, így próbálkoztam: lehet vizet inni a fürdőszobában? Mire ők kissé csodálkozva felelték: hát persze. Ott is, a szobában is, bárhol. Látván, hogy még mindig tanácstalan vagyok, kisvártatva megjelent a szobalány egy nagy csuporral. Egy kis víz - közölte kacsintva. Jó cukros narancslé volt, sok jéggel. Se a műanyag üdítőket, se a jeges italokat nem bírom, de azért a gesztust értékeltem.

2002. december 19, csütörtök

Végre egy jót aludtam, aztán gyorsan ki a buszpályaudvarra, mára ugyanis egy kirándulást terveztem. Az úti cél Colonia del Sacramento, egy 1680-ban, portugálok által alapított kis városka, az UNESCO világörökség része. Az egész nagyon picike, de rendkívül bájos: macskaköves utcák, virágos ablakok, mosolygós bácsikák, hangulatos kávézók. Turisták sehol.

Hamar végigsétáltam a történelmi negyed minden utcáját, aztán jöhetett egy kényelmes ebéd. Az étterem - El Asador - négy kis asztala a járdán állt, letelepedtem az egyikhez. Hamar kisebb tömeg gyűlt körém (a tulaj, a családja, a szomszédok és az épp sört hozó fuvarosok) és mindenki engem kérdezgetett. A szomszéd asztalnál ülő öreg argentin bácsika volt a tolmács, aki minden nyarát itt tölti. Magyarországról mindenkinek beugrott Budapest és Puskás, sőt a tulaj fia még a szomszéd országokat is hibátlanul fel tudta sorolni. Imádom az ilyen kedélyes, békés délutánokat világvége kis helyeken, tényleg megáll az idő, és az ember nem győz betelni a helyiek barátságával, szeretetével.

2002. december 20, péntek

Reggel érzékeny búcsú a hotel kedves személyzetétől és átrepültem Buenos Airesbe. Alig félórás út és most már olyan rutinosan, mintha csak metróznék. Itt is ragyogó nap fogadott és egy rendkívül jóképű srác a turistainformációs pultnál, csak sajnos semmi kérdés nem jutott az eszembe. Felmarkoltam egy térképet és taxi a szállásra. A  Hotel Waldorfban lakom, itt már húzósabb az ár, 40 dollár egy szoba, de tökéletes helyen van, a Paraguay utcában, néhány lépésnyire a fő sétálóutcától. Én, a kis butus, leraktam a fényképezőgépet, gondolván, hogy este 6-kor már úgyis sötétedni kezd, majd elsétáltam a főtérre. Sötétedés nem volt, óriási tüntetés viszont igen, rohanhattam hát vissza a gépért. SOHA nem szabad fényképezőgép nélkül kilépni az utcára, ezt már megtanulhattam volna. Bár a főtérre a katedrálist indultam megnézni, abból semmit sem lehetett látni a tömeg miatt. Átvedlettem hát turistából fotóriporterré és kattogtattam a gépet, jó kis akciófotók készültek.

New Yorkban sok felvonulást fotóztam már, ez azért egy kicsit más volt: pl. mindenkinél volt egy furkósbot, meg valahogy az énekek is fenyegetőbbnek hangzottak. Időnként a frász jött rám, mikor petárdák durrogtak, de igazi lövés nem volt, békésen zajlott az este. Buenos Aires egyébként más meglepetést is okozott: fantasztikusan elegáns város. A főutca 21 sávos, de a bekötőutak is 4-6 sávosak - egy irányban. Gazdag kirakatok, trendi ruhák, ciripelő mobiltelefonok, minden kapható és az emberek annyira jól öltözöttek, hogy egyszerűen szakadtnak éreztem magam mellettük, kénytelen voltam a sortot hosszú nadrágra cserélni. Olyan már volt, hogy a hideg vagy a helyi vallási szokások miatt bújjak hosszú nadrágba, de olyan még nem, hogy azért, nehogy alul legyek öltözve városnézés közben.

Next part of Patagonia
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage