Szerencsére az egyik útitársnál volt egy MD lejátszó, és nagyon jó kis zenéi voltak, kölcsönkértem hát és azzal múlattam az időt. A harmadik defektet is megkaptuk, aminek annyi előnye volt, hogy a kerékcserére való várakozás közben láttunk egy igen fura állatkát, egy tatut (armadillost). Még életemben nem láttam ilyet, de nagyon helyes volt, mintha egy teknőst és egy sünt kereszteztek volna.

El Chalten egy pici, poros település. Dan megjegyezte, most viszonylag szélcsendes idő van, de én alig bírtam megállni a lábamon, úgy fúj. Ez a városka a Fitz Roy megmászására induló túrázók bázisa. A Fitz Roy csúcsát olyan ritkán látni a ködtől, hogy a helyiek sokáig azt hitték, egy vulkánt látnak. De nem, ez egy igazi hegy, és bár csak 3405 méter magas, mégis irtó nehéz megmászni a kegyetlen időjárás miatt. A mászók sokszor hetekig várakoznak a kempingben a jó időre, egy szebb napon aztán megkezdik a mászást, hogy néhány óra múlva fordulhassanak vissza és kezdhessék újra a várakozást. Egyszerűen kiszámíthatatlan, hogy változik az idő, óráról órára, percről percre. Első sikeres meghódítására 1952-ben került sor, és ezt a bravúrt csak 1965-ben sikerült megismételni.

A Pangea étteremben vacsoráztunk, ahol akkora a steak, mint nálunk a bécsi szelet, senki sem tudta befejezni az adagját. Caroline meg is jegyezte, most először fogott ki rajta egy rántotta - ő azt evett, de az is egy nagyobb családnak való adag volt.

2002. december 29, vasárnap

Mivel a szállásunkon - Hosteria La Casa de Piedra - nincs étterem, a szobákhoz jött a reggeli. Reggel 9-kor már készen álltunk, hogy megvívjunk az elemekkel. A mai uticél a Laguna de Los Tres volt, egy tó a Fitz Roy lábainál. Az első egy óra kivételével, amikor is kimásztunk a völgyből, nem volt nehéz a túra, csak lankás vidéken jártunk. Magát a tavat nem láttuk, mert mire odaértünk, úgy esett az eső, mintha dézsából öntenék Jól ki is fáradtam, hiába no, városi lány. 1995-ben egyébként eltűnt itt egy turista - egy 63 éves hölgy volt, aki úgy döntött, hogy kihagy egy emelkedőt. A csoport elindult, és lelkére kötötték, hogy el ne mozduljon onnan, fél óra múlva visszajönnek, csak megmásznak egy csúcsot, milyen fentről a kilátás. Mire visszatértek, a hölgy teljesen eltűnt. Napokig keresték, de se élve, se holtan nem találtak. Egy vízesést neveztek el róla, így lett halhatatlan Margaret. Dan mindig viccel velünk, hogy ha meg akarjuk örökíteni nevünket az utókornak, itt érdemes elveszni, mert minden meghalt, eltűnt hegymászóról egy csúcsot, tavat, stb neveznek el.

Nem tűntem el, csak jól kipurcantam, így hamar meggyőztek a fiúk, hogy térjünk be a falu szélén található házi sörfőzdébe. Egy pohár barna sört kértem, de nem tudtam meginni, még soha nem tudtam megbirkózni egy egész pohár sörrel, de azért a többiek ittak rendesen, nehogy szégyenben maradjunk. Viszont isteni citromtorta volt, azt persze pillanatok alatt eltüntettem.

2002. december 30, hétfő

Ma a Fitz Roy lábához indultunk, csodálatos napsütésben, egy icipici felhő sem volt az égen. Ma egész nap ragyogott a nap, le is égett a nyakam, de nagyon élveztem a napocskát és persze a túrát is. Ugyan nem volt kánikula, de 16-18 fok már igen jó kirándulni.

Jó 20-22 km-t tettünk meg, de nem túl nehéz terepen, a Laguna Torre-hoz. A szél is egész elviselhető volt, csak a tónál fújt hihetetlen erővel. E tó mögött magasodik a Cerro Torre, egy 3102 méteres csúcs, amely - akárcsak a Fitz Roy - viszonylag alacsony volta mellett igen nehezen hódítható meg a rendkívül szeles és változékony időjárás miatt. Először Cesare Maestri nevű hegymászó állította 1959-ben, hogy feljutott a csúcsra, de ezt nem tudta bizonyítani, a fényképezőgépet cipelő társa ugyanis megfagyott. Bár a holttestet a következő évben megtalálták, a kamera nem került elő. Maestri nem adta fel, 1970-ben visszatért, és újra megmászta a hegyet, de ezúttal kompresszoros fúrógéppel rögzítette a csavarokat, ezért sok hegymászótársa ezt a teljesítményt sem ismerte el. Az első, minden technikai vívmánytól mentes mászást egy másik olasz csapatnak tulajdonítják, melyet Casimiro Ferrari vezetett 1974-ben.

Ma a három kedvenc útitársammal (Mike, Geoff and Jane) külön vacsiztunk a csoporttól, mert a többiek ugyanoda mentek, ahol előző két este voltunk (nem tudtak ellenállni a hatalmas adagoknak), de mi inkább valami újat akartunk kipróbálni. A Patagonicas étterem tetszett meg, ahol ősrégi, Cat Stevens számok szóltak és remek spenótos raviolit ettem. Este 8-kor, amikor vacsizni kezdtünk, még hétágra sütött a nap, csak fél tíz körül kezdett sötétedni. Nem mindennapi, hogy vacsora közben az embernek hunyorogni kell a beszűrődő fényben.