800,000 pingvin és a fantasztikus tangó

2003. január 5, szombat

Ma egy helyi céggel tettünk egész napos kirándulást a Valdes félszigeten. Elég nagy csalódás volt, hiányoztak a társak, csak ketten vagyunk a régi csoportból és idegenekkel kerültünk össze egy kisbuszba. A látnivaló is alatta maradt a várakozásnak - jóformán egész nap a kisbuszban ültünk, 500 km-t tettünk meg. Csak két sziklaszirtnél álltunk meg, ahol fókafalkák napoztak, de korántsem olyan tömegben, mint a Beagle csatornán. Az idegenvezető egész nap szinte csak spanyolul beszélt az argentin és spanyol útitársaknak, nekünk csak 1-2 mondatban foglalta össze a lényeget: "A fókákról meséltem nekik". És amikor megkérdeztem, hogy lehetne-e egy kicsit konkrétabban kifejteni, mégis mit mesélt, azt felelte. "Adatokat, az életükről, ilyesmit." No és láttunk néhány nandut, amiről eszembe jutottak Dan szavai: A nandu a férfinem szégyene: a hím ül a tojásokon és ő is neveli fel a kicsiket. Amiben viszont szerencsések voltunk, hogy épp arra úszott néhány bálna: ezeket általában csak október-november körül látni, de most néhány elkésett példány erre járt. Bár csak a hátukon levő úszót láttuk, azért nagy volt az izgalom.

Ami viszont vitathatatlanul csodálatos volt: a 30 fokos meleg. Eddig bármennyire sütött is a nap, maximum 16-18 fokos meleg volt, ma végre igazi kánikulát élvezhettünk, kár, hogy csak a buszban. A városba visszaérve gyors zuhany, aztán vacsora, internet és alvás.

2003. január 5, vasárnap

Egész jól aludtam, bár füldugóval. Ez az egyetlen, amit a csoportos utakon nem tudok megszokni, hogy valaki horkol a szobában. Ráadásul lány. Még ha egy fiú horkol az ember mellett, az hagyján, végül is kap az ember valami jutalmat ezért, hogy elviseli a horkolást, node ha lány horkol, azt csak büntetés a sorstól.

Ma újra a helyi céggel kirándultunk, de ma már jobban viselkedett az idegenvezető, mert tegnap este finoman megmondtam neki, hogy elfogadhatatlan a hozzáállása. Így ma végre angolul is ment a magyarázat, mindjárt érdekesebb volt a nap. A mai úticél Punta Tombo volt, az egész utazás fénypontja, amiért egyáltalán eldöntöttem, hogy a világnak erre a tájékára is elzarándokolok: itt él ugyanis az Antarktiszon kívül a legnagyobb pingvinkolónia. Szeptembertől áprilisig minden évben körülbelül egymillió pingvin száll itt partra, miután a telet a brazil vizeket töltötték. Idén "csak" 800,000 körüli a számok, a halászok által túlságosan megritkított halállomány miatt.

A guanacók csodálkozó pillantásaitól kísérve először a fiúk érkeznek, akik rendbe teszik a fészket (minden évben ugyanazt), majd két hét múlva befutnak a hölgyek, akik megtalálják a párjukat. A pingvinek monogám társulat, mindig ugyanaz a párjuk, elképesztő, hogy találják meg társukat abban a tömegben. Van nagy öröm, hiszen fél éve nem látták egymást, indul a tánc, az udvarlás, a puszik, a szárnycsapkodás. Aztán párosodnak, majd megszületnek a kis pingvin-bébik. Legtöbbször egy, de néha kettő, bár a szülők akkor is csak egyet tudnak felnevelni, annyi kaja kell a kis éhenkórászoknak. A szülők felváltva ülnek a tojásokon, majd később felváltva rohangálnak a tengerhez halért. A kicsikre nagyon kell vigyázni, mert sok ragadozó madár leselkedik rájuk a környéken. Áprilisban aztán elhagyják ezt a vidéket és 3,000 km-t úsznak a brazil partokig. Ott nem szállnak partra, hanem a vízben halászgatva töltik a telet, hogy jó ducin újra fészket rakjanak a következő nyáron.

Amikor feltűnt az első pingvin az út mellett, teljesen extázisba estem. Először olyan hihetetlen volt, hiszen még nem is láttuk a tengert, hirtelen azt hittem, biztos rosszul láttam. Vagy ez csak egy szobor volt. De a következő bokor mögül már ott kandikált a következő és utána bárhova néztem, mindenütt pingvinek. Elmondhatatlan érzés volt, annyira, de annyira édesek. Kiszálltunk a buszból és egy órát sétáltunk közöttük, egész közel mehettünk hozzájuk, egyáltalán nem félnek. Sőt, ők is pont olyan kíváncsian méregettek minket, mint őket, még pózoltak is a kamerának. Tollászkodtak, ásítoztak, csapdosták a szárnyukat, igazán szépen produkálta magát mindegyik.

Trelewba visszatérve megálltunk a palentológiai múzeumban, ami valószínűleg igazán színvonalas a maga nemében, csak sajnos minden felirat spanyolul volt. Délután még egy kis kirándulást tettünk Gaiman városába. 1865. július 28-án 153 elcsigázott telepes érkezett ide Walesből, hogy új hazát alapítson. A korabeli városkák közül Gaiman őrizte meg leginkább a telepesek által megteremtett hangulatot. Széles utcák, takaros házak, virágos tornácok. A csipkés függönyök mögött régi angol bútorokkal berendezett szobák, mely közül néhány a látogatók előtt is nyitva van, ugyanis néhány család teaszalont üzemeltet. Ezekben egy átalánydíj (kb. 5 dollár) befizetése mellett órákig ücsöröghetünk, és korlátlanul fogyaszthatjuk az ízletes teákat és a hihetetlen mennyiségben és minőségben felszolgált süteményeket. Amikor először meghallottam, hogy egy órát töltünk ebben az álmos kisvárosban, felsóhajtottam, hogy mi a fenét fogunk itt csinálni, meg meglátva a sütiválasztékot, egészen más megvilágításba került, milyen hosszú is egy óra. A falatozás közben összebarátkoztunk a kisbusz utasaival, kérdezték, honnan jöttem. Meghallva, hogy Budapestről, az egyik fiú rákérdezett: és a Duna melyik partján laksz, Pesten vagy Budán. Hoppá. Az újévi fogadalom ellenére jól besütiztem. Arra gondoltam, az égiek nem lehetnek olyan kegyetlenek, hogy ilyen nagy kísértéseknek tegyenek ki, így biztos a sors akarata, hogy továbbra is sütifaló legyek.

Visszabuszoztunk a szállóba, magunkhoz vettük a csomagokat és kis repülés Buenos Airesbe. Ott várt minket egy autó, hogy elvigyen a szállóba. Valahogy olyan furcsa érzésem volt, aztán rájöttem, mi zavart: még csak este tíz volt, de már sötétedett. Délen járva szinte mindig ágyba kerültem, mire szürkülni kezdett, rég nem láttam éjszakát. Majd koppanok otthon, amikor délután négykor már sötét lesz.

2002. január 6, hétfő

Ma egész nap csak csellengés, vásárlás volt a program, de valakinek a megroggyant argentin gazdaságon is segíteni kell, vásárolgattam hát egy kicsit. Ebéd egy kínai büfében: imádom ezeket, igen bő választék van hideg előételekből, meleg főfogásokból, ami nemcsak a megszokott kínai ételek, hanem argentin húsválaszték is teljes pompájában, a maga óriási méretű hússzeleteivel. No és a desszertes pult, ahol szintén szabadon lehet garázdálkodni. Ezek az "all-you-can-eat" éttermek 2-5 dollárért látogathatók, itt találtam egy kétdollárosat, nagyon finom kajákkal: Restaurant Chino, a Suipacha és a Lavalle utcák találkozásánál.

Este aztán jöhetett a tangó-show, amire már igencsak régóta fentem a fogam. Itt vagyok a tangó fővárosában, nem szabad kihagyni. A szállodában a recepciósra bíztam a választást, és ő egy kisebb, meghitt klubot ajánlott: El Viejo Almacen. A tangóestek nagyjából egy árban vannak: kb. 30 dollár, amiben benne van egy vacsora, egy kétórás show, valamint a közlekedés (értünk jönnek a szállóba és este hazavisznek). Az öltözés kissé eklektikusra sikeredett: vettem ugyan egy igen szexis piros felsőt, de ehhez csak a három hete viselt, kissé már koszos fekete polárpulcsimat tudtam felvenni.

Az étteremben eleinte egyedül ücsörögtem egy asztalnál, hamarosan azonban megérkezett három idős amerikai, akik megszánták a magányos kislányt, és széles mosollyal meghívtak az asztalukhoz. Mit tehettem. A Norvég Álom tengerjáró utasai voltak, amely egy 2000 fős úszó szálloda. Elég drága az út, ráadásul sok, előre nem közölt költséggel jár, panaszkodtak például hogy aznap közölték velük, fejenként napi 10 dolláros borravalót is beszednek tőlük. Kötelezően ajánlott. Időnként vannak azért szebb napok, amolyan kis kalandtúrák, amikor kisebb, 3-400 fős csoportokban partra szállnak, és egy tucatnyi busszal kirándulnak a szárazföldön. Egy-egy tisztasági megálló egy óra, mire mindenki sorra kerül a mellékhelységeknél. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

De szerencsére véget ért a vacsi, és átsétáltunk az utca túloldalán álló klubba, ahol kezdődött a show. Eleinte egy igen rossz helyre ültettek, ahonnan szinte semmit sem láttam, de csábos mosolyt bevetve sikerült közvetlenül a színpad széléhez ülnöm. Nekem ugyanis muszáj volt fotózni. Megkezdődött a show és nekem elállt a lélegzetem. A tangó egyáltalán nem olyan, mint amit otthon a TV-ben látunk a táncversenyek során. Ott a pár fel-alá sétál, fejüket minél inkább hátrafeszítve, mintha rossz lehelete lenne a másiknak és időnként ide-oda rángatják a fejüket, amit soha nem értettem. Itt a pár szenvedélyesen ölelkezik és rendkívüli akrobatikus mutatványokkal fűszerezi a táncot.

A szememmel alig bírtam követni a lépéseket, én el nem tudom képzelni, hogy ők ezt hogy tanulják meg és hogy nem gabalyodnak egymásba. Gyors, technikás, fifikás, érzéki a tánc, gyönyörű ruhákkal és fülbemászó zenével. Voltak már nehéz fotósfeladatok - a rémálmaimban az jön elő, amikor Balin a tengerből kiugráló delfineket próbáltam elkapni - de tangót még nehezebb fotózni. Egyrészt hihetetlen gyorsak, másrészt az ember le van taglózva. Időnként csak bámultam a fényképezőgép keresőjén keresztül és egyszerűen elfelejtettem exponálni.

2002. január 7, kedd

Délelőtt még kis fotózás, vásárlás, jól elmászkáltam az időt. A szállóba érve 16 percem maradt, hogy lezuhanyozzak, hajat mossak, befejezzem a pakolást és kijelentkezzek, de rutinos öreg róka lévén ez nem jelentett akadályt. Délben megjött a taxi és irány a reptér. A röntgengépnél egy magas hangú pasi ült, rögtön tudtam, hogy ennél nem úszom meg az átvilágítást, ez az a fajta, aki itt éli ki a hatalmát. És igen, negyedszer is átküldtem a filmeket a röntgenen, eddig 6:4 a javamra (kézi átvilágítás versus röntgen), de még két reptér hátravan. Rióig röpke négyórás út, ott három óra ücsörgés, aztán 12 óra repülés Frankfurtig. Rióban egy darab újságot nem lehetett kapni, a vámmentes üzletben persze bicaj, az volt, kétségbe is estem, mivel ütöm el az időt. De szerencsére sikerült szundikálni egy kicsit, meg kitartott a két otthonról hozott könyv.

2002. január 8, szerda

Frankfurtban még hat óra várakozás, ez igazán frusztráló, amikor már majdnem otthon van az ember. A halk, udvarias argentinok után kissé sokkoló a németek beszéde. Aztán végre elindultunk és lassan megérkeztünk Budapestre. Nem nagyon akarózott kiszállni, ugyanis mínusz 12 fok volt - amikor elindultam Buenos Airesből, épp 40 fokkal volt melegebb - de aztán csak haza kellett menni. Újra itthon és újra sok-sok élménnyel gazdagabban, ezt az utazást sem fogom soha elfelejteni....


Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra