Portóit inni Portóban

2002. augusztus 20, kedd

Indulás Portóba. 3.5 órás az út a kényelmes, tiszta vonaton, olvasgattam az útikönyveket, hamar eltelt az idő. A Grande Hotel Portoban szálltam meg, 65 EUR egy éjszaka, kellemes, központi fekvésű helyen. Hogy a vonatozástól elgémberedett lábaimat bemelegítsem, a kilátótorony megmászásával kezdtem a városnézést. Akkor még nem tudtam, hogy kár stréberkedni, Portó annyira dimbes-dombos, hogy egész nap úgyis lábra dolgozik az ember. A Torros dos Clerigos csúcsára 225 lépcső vezet, megéri a remek panoráma a kis fáradtságot. Innen a Santo Bento vasútállomásra sétáltam, ami szerintem a világon a legszebb a maga nemében, hatalmas kék-fehér csempés (azulejos) festményeivel. Innen rövid hegyre kaptatás a Sé, azaz a katedrális, szintén festett csempés kerengővel. A Sé előtt áll a pellengér, ami a portugál városok egyik jellegzetes látványossága. Ezek a magas oszlopok a 12. században jöttek divatba, és úgy 500 évig használták őket bűnözők kikötésére, illetve az inkvizíció idején a hitetlenek felakasztására. Hogy a büntetések kellő nyilvánosságot kapjanak, a pellengéreket a városok főterén vagy a főtemplom előtt állították fel. Sao Francisco templom egész más téma: falai szinte roskadoznak az aranydíszítésektől. A Lonely Planet szerint 100, míg az Eyewitness Guide szerint 200 kg aranyat használtak itt fel, de szédítő látvány, az biztos. Ez még a híveknek is sok volt, a templom ma már csak múzeumként működik (ennek megfelelően belépőt kell fizetni, 3 EUR).

Lesétáltam a folyópartra, ahol remek panoráma tárult a szemem elé: a kétemeletes Dom Luis I. híd, a túloldali városrész, a Vila Nova de Gaia, no meg a portói borral teli hordókkal megrakott kis hajók. Azt persze nem hagyhattam ki, hogy Portóban igyak portóit, elkortyolgattam egy kis pohárkával, és máris nem tűnt olyan hűvösnek az este.

2002. augusztus 21, szerda

Meglehetősen borús időre ébredtem, így a város modern múzeumában kezdtem a napot. A Museo Serralves jó ötven perces buszozásra van a városközponttól, de megéri kizarándokolni, mert már maga a hófehér elegáns épület is érdekes látványosság. Elég sokkoló fotókiállítást láttam, Nan Goldin "Still on earth" anyagát, transzvesztitákról, narkósokról, az élet peremén tengődő depressziós alakokról. Ők mind a művész személyes ismerősei, akiknek az életét - és sokszor a halálukat és temetésüket is - éveken, évtizedeken keresztül dokumentálta a fotós. Még a tájképek is lehangolóak voltak - üres, magányos vidékek, kihalt tengerpartok. Nagyon jó kis összeállítás. A városba visszatérve egy igazán jó kis helyen ebédeltem, a Cafe Embaixadosban. Büférendszerben lehet bármit a tányérunkra szedni, és súly alapján van a fizetés - ideális olyanoknak, akik szívesen csipegetnek többfélét, de nincs nagy étvágyuk. Fél kiló kaja 5 EUR. Ebéd után átsétáltam a Dom Luis hídon a túlpartra felfedezni a borospincéket. Mind az útikönyvek, mind ott járt barátok a Taylor's pincét ajánlottak, azt céloztam hát meg. Mondanom sem kell, hogy az volt a legtávolabbi, jól kimelegedtem, mire felkaptattam a tűző napon a hegy tetejére. Épp indult egy angol vezetésű túra, amihez be tudtam csatlakozni. Közel 5,000 nagy fahordónyi portói sorakozik a pincékben, minden hordó egy középkategóriájú kocsi árának felel meg, igazi kincsesbányában jártam. A portóit egyébként az 1700-as évek elején találták fel úgy, hogy az Angliába exportált borok nehezen bírták a hosszú hajóutat, ezért erősítőként egy kis brandyt adtak hozzájuk. Ez nemcsak tartósabbá, de édesebbé, finomabbá is tette a nedűt. Egész jó kis előadást hallgattunk meg a különféle borfajtákról és azok fogyasztási szokásairól, mi is az a vintage, LBV, tawny, stb. jelölés az üvegeken. A végén persze jött az elmaradhatatlan kóstoló, a legjobban az LBV bor ízlett, rögtön vettem is egy üveggel. Este aztán a szálloda körüli sétálóutcában járkáltam és jót nassoltam egy édességből, amivel már tegnap is szemeztem: vastag, sötét, hurkaszerű finomság, amit szeletelve árulnak, csoki-szaláminak hívják. Kicsit a mi kókuszos golyónkhoz hasonlít az íze, ebben is darált keksz van. Vacsorázni egy kínai étterembe tértem be, ahol a pincérlány nem tudott angolul, ez kicsit bonyolította a rendelést, mert a portugál nem erősségem, de végül egy isteni currys rákot sikerült választanom.


Next part of Portugal
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Portugália következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra