Mulatság egy fado bárban

2002. augusztus 22, csütörtök

Visszavonatoztam Lisszabonba a helyes kis főtéri szállodámba, aztán délután a város nevezetességeit indultam felfedezni. A Belem negyedben két híres látnivaló is van, a Belem torony és a Mosterio dos Jeronimos. A hatalmas kolostor késő gótikus stílusban épült és rengeteg tengerészeti motívumot: csavart köteleket, korallokat, kagylókat fedezhetünk fel a díszítésén. Nem véletlen ez, hiszen a felfedezések korára esett az építése, amikor az ország az új területek meghódításának lázában égett. A kolostort I. Manuel építette annak emlékére, hogy Vasco de Gama megtalálta az Indiába vezető tengeri utat, maga a felfedező sírja is itt található. A viszonylag spártai templombelső után igencsak váratlanul tárul elénk a kerengő gazdag díszítése, az építészek itt élték ki minden fantáziájukat.

Innen rövid séta Belem kulturális központjának modern épületegyüttese, ahol érdekes kiállítás van a 20. század design bútoraiból. Elsétáltam a Belem toronyhoz, amely régen erőd volt, ma pedig a város egyik fő jelképe. Visszafelé pedig a Felfedezések Emlékművénél álltam meg, ami elég szocreál jellegű, de érdekes időszaki fotókiállítások voltak benne: Steve McCurry fotói Angkorról, illetve David Harvey képei Kubáról. Érdekes, hogy én is jártam mindkét helyen és sajnos be kellett látnom, hogy a két National Geographic fotós mennyivel jobb képekkel tért onnan vissza. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon manipuláltak a képek, annyira természetellenes színe volt némelyiknek. Visszavillamosoztam a városba és jó kis fokhagymás rákocskákat (gambas) vacsoráztam.

2002. augusztus 23, péntek

Délelőtt kirándulás Sintra városkába, ami 45 perc vonatozás Lisszabontól (5 EUR oda-vissza). A helyi vasútállomáson levő turistainformációban kap az ember egy térképet, amin be van jelölve, miket érdemes megnézni és a sorrend szinte adott, mivel van egy buszjárat (a 434 számú), ami azokat a látványosságokat járja körbe (3.30 EUR napijegyért). Az első megálló az óváros központjában álló Palacio Nacional, melyet két óriási fehér kéményéről ismerhetünk fel. A régi palota gyönyörű díszítésű szobáit, termeit körbe is lehet járni. Innen rövid buszozás (vagy hosszabb séta) a Palacio da Pena, a város fő nevezetessége. Mint valami Disneyland: egy mesebeli vár, kívül-belül különféle stílusú építészeti elemekkel. Kicsit bosszantó, hogy bent nem lehet fotózni, de kívül megörökíthetjük a színes tornyokat. Visszatértem Lisszabonba, és annak Alfama városrészét jártam be délután, azaz a Sao Jorge várat és környékét. Maga a vár nem nagy szám, de a kilátás miatt érdemes felbuszozni ide (ha a sofőrnél veszi meg az ember a buszjegyet, 1 jegy euróba kerül, de az előreváltott 0.95 EUR árú jegyekkel kétszer is utazhatunk, mivel annak mindkét vége kilukasztható). A vártól a város fele érdemes viszont sétálni, hogy felfedezhessük a kanyargós kis utcákkal teletűzdelt városrész sajátos életérzését. Az ablakok előtt kiteregetett mosott ruhák lengedeznek az állandó szellőben, a boltok előtti kis padokon idős nénik pletykálnak, a parkokban bácsikák sakkoznak, békebeli a hangulat. Betértem az Igreja de Sao Vicente de Fora templomba, melynek különleges kerengőjének minden falán kék-fehér csempés festmények díszelegnek. Az emeleti részen található 38 kép pedig egy-egy La Fontaine mesét elevenít fel - a frappáns, tanulságos mesék kivonatos szövege angolul is olvasható a képek mellett.

Este kis pihenés után úgy döntöttem, nem halogathatom tovább, beülök valahova fado zenét hallgatni. A fado Portugália jellegzetes muzsikája, afféle melankólikus blues-szerű zene, melynek leghíresebb előadói szinte nemzeti intézménynek számítanak. Közöttük a leglegendásabb Amalia Rodrigues volt, akinek 1999-ban bekövetkezett halálakor háromnapos gyászt rendeltek el. Nem szívesen megyek este egyedül zenés helyre, de ez az utolsó estém és győzött a kíváncsiság. A Lonely Planet több helyet is felsorolt, hol a zenekart ajánlotta, hol az ételt, de nekem az tűnt elsőre szimpatikusnak, amiről azt írta: remek hangulat. Így hát az Adega do Ribatejo éttermet néztem ki a Barrio Alto negyedben, alig tíz perc sétányira a szállodámtól és milyen remek választás volt. A vacsora (természetesen tintahal) finom volt, a zene pedig fenséges, az étterem alkalmazottai énekeltek felváltva. Először azt hittem, külön zenekar van, de aztán meglepve tapasztaltam, hogy hol a pincérnő, hol az ajtónálló, hol a konyhás néni állt be énekelni.

Az asztalomnál két fiú ült még, akik nem sokáig bírták, hogy ne szólítsanak meg, így hamarosan összeismerkedtünk. Egyikük skót volt, a másik svéd, előző este haverkodtak össze egy bárban. A skót rögtön közölte, hogy egyedül utazik, mert a szerelme nemrég hagyta el. Furcsának találtam, hogy ezzel kezdi, a fiúk nemigen szoktak ilyen érzelgősen indítani, de mindjárt érthető volt a helyzet, amikor kiderült, hogy a hűtlen kedvest Dávidnak hívták. Azon már alig lepődtem meg, hogy a svéd ex-barátja meg Tomas volt. Ráadásul az egyik fiút sültkrumplinak (Fries), a másikat meg perecnek (Pretzel) hívták. Alig bírtam elnyomni a vigyorgásomat, mindenesetre küldtem egy SMS-t a barátaimnak: "Itt ülök két pasival egy bárban, az egyik exkedvese David, a másiké Tomas, azt hiszem, én fogok hármunk közül egyedül hazamenni". Ezzel együtt a kis skóttal fantasztikusan egy hullámhosszon voltunk, isteni jót beszélgettünk, és egymás után hozatta a borokat, így igencsak tetőfokán volt a hangulat. Meg is beszéltük, hogy találkozunk holnap, tényleg nagyon szimpatikus volt.

2002. augusztus 24, szombat

Összepakoltam a cuccaimat, kicsekkoltam, leadtam a bőröndöket a portán, de még volt néhány szabad órám a városban. Elbuszoztam a Calouste Gulbenkain múzeumba, amiről nagyon bíztatókat írt az útikönyv. Szerintük legalább egy nap kell a múzeum bejárásához, de én nagyon hatékony lehetek, mert félóra alatt végignéztem. Nincs túl sok terem, bár meglehetősen változatos az anyag, szinte minden teremben más-más korszakból van pár darab műtárgy: egyiptomi, görög, iszlám, kínai, japán gyűjtemény, elefántcsont-faragványok, kéziratok, festmények, néhány európai nagy nevű festő vásznai, majd francia ékszerek. A központba visszatérve új skót haverommal ebédeltem, tényleg helyes gyerek, no de hiába. Nekem még a színészek közül is pont egy meleg, Ruppert Everett tetszik, úgy látszik, ők a gyengéim. Fiúnak kellett volna születnem. Aztán busz a reptérre, és indulás haza. A magyar charterközönség elég botrányosan viselkedett a repülőn, kicsit szégyelltem is magam. Otthon aztán kipakolás közben meghallgattam a jó kis CD-t, amit tegnap este vettem az étteremben, jó lesz majd később is visszaemlékezni arra a vidám kis estére.


Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra