Riga (2009. november 15-19)

IMÁDOM Rigát! Kicsit amolyan "jobb híján" érzéssel jöttem ide, merthogy anyukám betegsége miatt nem tudok a számomra igazán vonzó távoli úti célokra utazni, de nagyon bejött. Ilyen gondom se volt már 20 éve, de novemberre még mindig sok szabadságom maradt, így muszáj volt kinézni valami utazásfélét. Igen ám, de 4-5 napnál hosszabb időre nem akartam (mertem) eljönni. Egy darabig fontolgattam egy Lipcse-Drezda párost, vagy Olaszország egy kis szeletét, de aztán győzött a vágy, hogy valami igazán újdonságot lássak. Egy országot, térséget, ahol még egyáltalán nem voltam. Bámultam a dolgozószobám falán levő térképet, hol vannak még a fehér foltok és a szemem Baltikumra tévedt. Utána olvastam a 3 ország látnivalóinak és nyilvánvaló lett, hogy Litvániára és Észtországra minimum egy-egy hetet kell szánni. Lettország ugyanakkor könnyen bejárhatónak tűnt pár nap alatt (bocsássák meg a hazafias lettek) és az is kiderült, hogy a fő látnivalókhoz el lehet jutni tömegközlekedéssel, úgyhogy se szervezett útra, se kocsi-bérlésre nincs szükség, nekivághatok egyedül. Az nyilvánvaló lett, hogy a szokásostól eltérően viszonylag sok időt fogok a szállodai szobám magányában tölteni, hiszen hideg lesz, korán sötétedik, egyedül utazom. Ez azonban nem riasztott el: egyrészt mivel úgyis csak 4 éjszakáról van szó, benevezhetek egy jó szállodába, másrészt meg viszek könyveket, végre órákat olvashatok esténként. Így is lett - az internet számomra egyik leghasznosabb oldalán, a tripadvisor.com-on kinéztem az óvárosban levő Centra Hotelt és az utazással együtt 5 napra bepakoltam 5 könyvet.

A cseh légitársasággal, prágai átszállással érkeztem vasárnap. Az ember ritkán indul hosszú hétvégezni vasárnapi napon, de én egyrészt kinéztem egy jó kis túrát szombatra, amire mindenképp el akartam menni, másrészt az interneten sokan panaszkodtak, milyen zajos az óváros péntek és szombat esténként az itt bulizó, nagyrészt legénybúcsút tartó angol fiataloktól. Az én koromban egy kis nyugalmat mindennél jobban értékel az ember, szabadság meg van elég, így vasárnap keltem útra.

A kalandok persze már Ferihegyen elkezdődtek, ahol a kapunál közölték, hogy valami gyanúsat találtak a feladott poggyászomban a röntgen során, így ki kell azt nyitni, várjam meg a biztonságiakat. Vártam, vártam, de nem jöttek, a gép pedig már startra készen állt, rajtam kívül mindenki a helyén ült. Majd egyszer csak telefonáltak, hogy téves riasztás volt, így egy külön busz gyorsan engem is kivitt a géphez. Még upgradeltek business class-ra, gondolom, vigasztalásképpen. Ilyen az én formám: nem valami tengerentúli úton kapok jobb osztályt, hanem itt, ahol a business class a gép legutolsó (!) két sorát jelenti, pont olyan ülésekkel, mint a többi, csak egy kicsit jobb kajával. De a lényeg, hogy épségben megérkeztünk.

A városba bejutni gyerekjáték, menetrendszerű busszal kb. fél óra. A hotel irtó helyes, különösen az én szobám, ami a legfelső szinten van, tetőteres. Mivel otthon a lakás is az, egyből otthonosnak éreztem. Két apró ablakából az óváros házacskainak a tetejére és templomtornyokra látok, nagyon édes. A két ágyon kívül meg egy kanapé is van, hatalmas plazma-TV es modern, minimál berendezés. A falon eredeti modern festmény, mint mindenhol a szállodában (szobákban, folyosókon és az alagsori reggelizőben). Elnyúltam a fehér bőrkanapén es kivégeztem az első könyvet.

Reggel elégedetten állapítottam meg, hogy az interneten nem tévedtek, tényleg isteni a reggeli - svédasztalon sok finomság (pl. lazac), és igazi presszógépen rendelésre frissen készült kávé, nem az a lötty, mint általában a szállodákban. Bebugyoláltam magam és nekiindultam a városnak.

 

Mivel a Lonely Planet térképen a mérték 200 méter volt, gondoltam, hogy nem lesz nagy kihívás a városnézés, de azért magam is meglepődtem, hogy első délelőtt a város összes felsorolt, általam lényegesnek tartott látnivalójával végeztem: minden egyes útikönyvben említett ház az óvárosban, illetve a modern városrész szecessziós (jugendstill) hazai. 

Ez utóbbiak közül nagyon bekívánkoztam volna valamelyikbe, hogy belülről is lássam és mit tesz a jószerencse, a legszebb ház épp a magyar nagykövetség volt. Így arcátlanul becsengettem, hadd nézzek már körül. Be is engedtek, és kellemesen elcsacsogtunk egy ott dolgozó hölggyel, kaptam tőle pár jó tippet.

Délután aztán kivonatoztam a tengerpartra, ami a fővárostól alig 20 perc. Majori állomáson szálltam le és akármerre indultam, nem láttam a tengert. Így hát kénytelen voltam egy járókelőhöz fordulni útbaigazításért, aki nem tudott angolul és igen furcsán nézett ram, amikor a testbeszédhez folyamodva úszó mozdulatokat tettem - a bundás, kapucnis kabátomban és a szőrmés kesztyűmben. De eligazított a strandra. Persze nem csobbantam, bár vonzó volt, hogy most aztán nem lógna a törülközőm a másik fürdőzőére - csak sétáltam egy nagyot. Csizmában meg úgysem kószáltam homokos tengerparton.

Nagyon hamar sötét lett, visszavonatoztam Rigába es újra végigbandukoltam az óváros utcácskáit. A városban pont ezekben a napokban, amikor itt vagyok, fény-fesztivált zajlik. Mindig meghat, ha tűzijátékkal meg ilyesmivel kedveskednek, de ekkora felhajtásban meg nem volt részem:-). A pici óváros 56 pontján különféle fénnyel kapcsolatos látványosságok vannak - az egyik templom falára pl. fényjátékot vetítenek orgonamuzsika hangjára. Vannak házfalak, melyeken régi fekete-fehér filmekből vetítenek jeleneteket, másokon diszkó fénygömbök segítségével ezernyi apró pöttyök táncolnak. De vannak óriási fáklyák is és performance jellegű előadások. Vannak egész egyszerű, de irtó jópofa ötletek is, ilyen pl. a városfal egyik tornyara vetített két szem, mely lassan körbenéz - mintha a nagy testvér figyelne. Persze ezeket irtó nehéz leírni, még a fotó sem segít (különösen, így sötétben), de készítettem rövid kis videókat. Hiába, engem is beszippant ez a digitális világ. Úgyhogy nagyon élveztem az estét, és csak egy pici lelkiismeret-furdalásom volt, hogy mindezt a Tele2 szponzorálta. További részletek: http://www.staroriga.com/objects/

Annyira jó így belefutni váratlanul ilyen szuper fesztiválokba. Emlékszem, amikor először kimerészkedtem a keleti blokkból, meg egyetemistaként Interrail igazolvánnyal, már az első utamon ilyen szerencsém volt - ahogy felébredtünk egy éjszakai vonatozás után Edinburghban, épp a fesztivál közepén találtuk magunkat. Az első afrikai utamon is megérkezés után szinte azonnal a nairobi-i stadionban találtam magam az elnöki beszéd közepén, amit zenés-táncos felvonulás követett. Azóta számtalan ilyen meglepetés volt, a legemlékezetesebb persze az Inti Raymi (a nap ünnepe) Cuscoban. És most ez a fényfesztivál is feliratkozik a sorba.

A következő két nap vidéki kirándulással telt. Először Siguldaba és Cesisbe vonatoztam el, a fővárostól északkeletre. Ehhez sajnos 7-kor kellett kelni, koromsötétben es ráadásul meg reggeli sem volt ilyen korán - de muszáj volt elcsípnem a 7.50-es vonatot, mert a következő csak 11 órakor ment volna. Az útikönyv buja nemzeti parkot, sárga virágos réteket, csobogó vízeséseket ígért - ehhez képest a siguldai pályaudvaron épp csak jegesmedvék nem voltak. Kopár, jéghideg taj, a néhány leszálló utas gyorsan szétrebbent (ők ugyanis tudták, merre induljanak) és csak én álltam ott vacogva - sehol egy turistairoda, egy útjelző tábla, semmi támpont. Bemenekültem egy kávézóba, hogy magamba döntsek valami forró italt es túllegyek az első sokkon. Kiokoskodtam az útikönyv meglehetősen gyenge térképen, merre van a vár, aztán fel a kötött sapkát, arra a szőrmés kapucnit, és indulás. Kb. úgy nézhettem ki, mint aki a Himaláját készül meghódítani, talán csak az oxigénpalack hiányzott a hátamról. Hálát adtam az égnek, hogy reggel sízoknit húztam. Persze technikailag nincs ANNYIRA hideg, de nekem szokatlan, hogy olyan helyen vakációzom, ahol hidegebb van, mint otthon. Felfoghatatlan.

A vár nem különösebben látványos, gondolom, nyáron inkább a kilátás miatt jönnek ide a turisták. Betértem a városka elegáns hófehér templomába, ahol egy kedves hogy rögtön szóba elegyedett velem és nógatott, menjek fel az emeletre megnézni egy tárlatot. Na mármost engem a világ vezető múzeumainak is untatnak a kiállításai, így nem sok kedvem volt ehhez, de nem akartam megbántani, felmentem az emeletre. Ott aztán leesett az állam. Nagyon különleges tájképek es csendéletek lógtak a falon, rendkívül változatos, színes, fényes gombokból komponálva. Ilyet meg nem láttam, az biztos.

Felmászhattam a harangtoronyba is, izgi volt így egyedül. Aztán vissza a pályaudvarra és továbbutaztam Cesis fele. Itt sok-sok szép régi házikót ígértek, de sajnos ez is meglehetősen túlzásnak bizonyult, az óváros csak egy igen rövid utcácskából áll. Így inkább egy kávézóban mulattam az időt, ahol remek kávé es isteni pelmeni volt. Gyakorlatilag csak pelmeni-n élek, nem is értem, miért vannak itt más ételek, az annyira finom, hogy én ellennek rajta bármeddig. Mint a kínaiaknál a wonton, a tibetieknél a momo vagy az olaszoknál a tortellini - kis hússal, sajttal vagy zöldséggel töltött batyuk, főve vagy sütve, jó sok tejföllel (és időnként kaporral, ami különösen a sajtossal finom).

Másnap délkeletre indultam, kényelmes busszal, a Rundale palotába. Szerencsére sokat enyhült az idő, még a napocska is kisütött, bár elég bizonytalanul. Nem mondhatnám, hogy hömpölyögtek a turisták tömegei arrafele - így teljesen egyedül kószálhattam a palota termeiben. A teremőr néni követett csak - egyszer ugyan rám szólt, hogy a fotózáshoz fotó jegyet kellett volna venni, de aztán inkább több teremmel lemaradt, vagy ha utolért, akkor szemérmesen elfordult, fotózzak csak kedvemre. Persze az étterem nem volt nyitva, amiért nem neheztelhetek rájuk ilyen forgalom mellett - még jó, hogy előrelátóan hoztam magammal egy banánt a reggeli büféasztalról.

Kora délután mar vissza is értem Rigába, de hamar besötétedett és nemzeti ünnep lévén minden zárva volt, úgyhogy ettem egy kis pelmenit, aztán kicsit lazítottam az aranyos kis szobámban. Befejeztem a negyedik könyvet is, tényleg minden napra jut egy. Este újra nyakamba vettem a varost - a függetlenség napját ünneplik. Este 8-kor az elnök beszélt a Szabadság emlékmű előtt. Erről a hatalmas oszlopról, tetején a szabadságot jelképező nőalakkal először azt hittem, hogy szovjet emlékmű, még szoborszerű kiskatonák is vannak a talpazatnál. De éppen hogy nem - a 30-as években készült es a 80-as évek végén a függetlenségi mozgalom központja volt. A szovjet időkben pedig egyenesen tiltott volt, már amennyire egy hatalmas oszlopot be lehet tiltani a város közepén.

 


Az elnöki beszéd alatt teljesen elfacsarodott a szívem. Vagy inkább irigység volt? Nem is tudom. Mindenesetre ott álltam egy hatalmas tömeg közepén, akik szép csendben, nyugodtan végighallgattak az országuk vezetőjének a beszédét. Nem fütyültek, nem volt húúú meg haaa, nem dobáltak tojást, nem szerveztek ellentüntetést, nem volt tele a város rohamosztagokkal és nem kellett bedeszkázni az ablakokat (na jó, ott még mi sem tartunk, de majdnem). A néhány felvonuló rendőr feladata kizárólag a forgalom segítése volt, bár azzal se volt sok dolguk, az emberek megoldották maguk.

Aztán szépen levonult az óriási tömeg a folyópartra, nem volt lökdösődés, mindenki elhelyezkedett és szép kulturáltan megnéztük a tűzijátékot. Tapsoltunk és hazasétáltunk. Hihetetlen, hogy így is lehet(ne).

Egyébként ami a letteket illeti - nekem nagyon szimpatikus népség. Első blikkre zárkózottnak tűnnek, nem sugárzik róluk úgy a kedvesség és a barátságosság, mint mondjuk a délkelet-ázsiai emberekről. De ha kérdéssel fordulunk feléjük, mindig segítenek és nem csak pont annyit, amennyit muszáj, hanem lelkiismeretesen. Mindenhol, ahol megfordultam, abszolút tiszták voltak az utcák, sehol nincs szemét vagy graffiti. A vonatok nem túl elegánsak, de tiszták és pontosak. Az emberek meglehetősen nyugodtak, nem láttam részegeket vagy hangosan kiabálókat. A gyalogosok nem rohangálnak át az utcán a pirosban es az autósok megállnak mindig a zebra előtt. Nagyon kulturált népség, kicsit szomorúan gondoltam az otthoni állapotokra, miért vagyunk mi fényévekre ettől. No de egyszer talán... Az árak hasonlítanak az otthoniakhoz, vagy talán még egy kicsit magasabbak. A helyi deviza nagyon erős, egy euró átváltási aránya 0.7 lat. Rendes étteremben egyszer sem jártam, mert vannak isteni pelmeni gyorséttermek, de azért ott is 3 euró körül kell fizetni, egy városi buszjegy pedig egy kb. euró.

Utolsó nap délelőttjén még kószáltam egy utolsó az óvárosban és magamba tömtem az utolsó adag pelmenit, aztán kibuszoztam a reptérre. Sikerültek a kötelező vásárlások is - magamnak a saját két rögeszmém (helyi zene es ajándék a lakásnak), aztán a masszőrömnek összegyűjtöttem a teljes érmesorozatot, az egyik barátnőmnek beszereztem hűtő-mágnest és a cukorzacskó-gyűjtő fanatikusnak vadásztam két cukorzacskót (többet nem tudtam felkutatni). Remélem, mások nem találnak meg különös hobbikkal, mert mar ennyit is elég észben tartani.

Ismét prágai átszállással repültem haza. Prágában még összefutottam egy évek óta nem látott volt kollégával, így Budapestig vidáman csacsogva telt az utazás. Nagyon kellemes pár nap volt, úgyhogy beiktatom a közeljövőben a másik két balti államot is. De addig még elmenekülök valahova melegebb tájakra, ha nem jön közbe semmi, januárban Afrikába.

Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage

Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra