Színes gyarmati városok

2010. január 4.

Szerencsére idén is sikerült az új évet jó meleg helyen tölteni - ezúttal Szenegálba hozott a jó sorsom. No és a szerencse - amire most igencsak szükségem volt... Ezt az utat már valamikor ősszel befizettem, megvettem a repülőjegyet, majd minden papírost gondosan elzártam a fiókba és nem foglalkoztam vele. Tartottam attól, hogy anyu miatt esetleg majd ezt is le kell mondani, mint tavaly Izlandot és Bhutánt, így nagyon nem is éltem bele magam az utazásba. Sikerült olyan mértékig ignorálni az utat, hogy teljesen megfeledkeztem a vízumokról is. December 23-án, délután hasított belém a felismerés, hogy bajban vagyok. Gyorsan leellenőriztem az Interneten, és sajnos igazolódott a megérzés, hogy mindkét országba kell vízum és egyiknek sincs követsége nálunk. Papírforma szerint teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a két ünnep között ezt sikerüljön elintézni - az illetékes szenegáli nagykövetség Bécsben pl. csak csütörtökönként van nyitva, ami pont december 24-re és 31-re esett, úgyhogy legközelebb csak január 7-én lett volna alkalom felkeresni őket. Kétségbeesett telefonálás következett 5 órán keresztül - Budapest, Pozsony, Prága, Bécs, Berlin különféle követségeire, de semmi eredmény. Már potyogtak a könnyeim, amikor végül rám mosolygott a szerencse - a budapesti francia követség telefonközpontosának rémlett, hogy az egyik munkatársuk egyszer beszélt egy fickóról, aki egy utazási irodánál ilyesmivel foglalkozik. Rajtuk keresztül el is jutottam az irodához, akik csak közületi ügyfelekkel foglalkoznak, és ők is már zárni készültek. De még elcsíptem a vízumügyintéző kollégát, aki épp december 27-én indult Berlinbe, néhány hasonlóképp elcsúszott ügyfélnek gaboni és egyéb vízumokat begyűjteni. Kis könyörgés után belement, hogy elviszi az én útlevelem is. Másnap kitöltöttük a papírokat és gyakorlatilag egy idegenre rábíztam az útlevelem meg a vízumdíjat. Már csak a berlini szenegáli nagykövetet kellett meggyőzni, hogy tekintsen el az egy hetes ügyintézési határidőtől és azonnal pecsételje be a vízumot. Ez is sikerült, így 28-ára már meg is lett. A gambiai pecsét ehhez képest gyerekjáték volt, az ország tiszteletbeli konzuljának segítségével (aki nyilván szintén nem dolgozott a két ünnep között, de az én papíromat elintézte). Ezer köszönet nekik.

Dakarba Lisszabonon keresztül utaztam, ahol papírforma szerint pár órát várni kellett, amit még megfejeltünk 2.5 óra késéssel. Így hajnali négykor landoltunk. Ami a jó hír volt, hogy az angol csoport is ezzel a géppel jött (ők természetesen Londonból repültek Lisszabonba), és most az egyszer nem azzal kellett kezdenem a nyaralást, hogy egy széteső-félben levő autóval hosszasan kialkudott árért egy feketén taxizó helybélivel próbáljam megtalálni a találkozóhelyül szolgáló szállodát - ehelyett csak felültem a csoportért jött buszra. Sok idő nem maradt alvásra, mert fél 10-kor már kezdődött a "briefing", amikor is a csoportkísérő elmondja az út fontos tudnivalóit. Végigtekintve a csapaton elég bíztató volt a kép - bár a 15 főből 11 nyugdíjas volt, nagyon helyes, lelkes, vidám csapatnak tűntek. A hölgy csoportkísérővel együtt 4 pár, 4 szingli csaj és 4 pasi a felállás, vegyes náció: angolok, kanadaiak, egy svéd, egy svájci és én.

A dakari városnézéssel nem vesződtünk, mert semmi különösebb látnivaló nincs itt, egyből átkompoztunk Goree szigetére.

Goree egy picinyke sziget, úgy ezer lakossal és festői utcácskákkal. Autóforgalom nincs és szállodák se nagyon, kis csapatunkat három családi panzióban tudták csak elhelyezni. A gyarmati építészet csodás kis gyöngyszeme színes házakkal, kovácsoltvas erkélyekkel, szűk utcácskákkal, melyekben festők és művészek árulják portékáikat. A városka fő attrakciója a rabszolga-kereskedelem egykori "központja", egy ház, amelynek tengerre nyíló kapujából ("Door of no return") a legenda szerint közvetlenül a hajókra küldték az embereket. Ez erősen kétséges, mivel a kapu egy sziklás partra nyílik, de a ház hírneve sok látogatót csábít, leginkább gyökereiket kutató fekete amerikaiakat.

 

2010. január 5.

Kihagytam a közös vacsorát, így sikerült jó nagyot aludni és behozni az elmúlt éjszakai lemaradást. Reggeli után még volt egy kis időnk sétálgatni, aztán visszakompoztunk Dakarba, majd indultunk egyből északnak St. Louis felé. Útközben megálltunk a Rózsaszínű tónál, mely most ugyan szürke volt, de azért megérte eljönni, mert még soha nem láttam olyat, hogy egy tó partján olyan habokban álljon a só, mint a habfürdő a kádban. Ez a tengervíznél tízszer magasabb sótartalomnak köszönhető, ami egyébként a környékbeliek megélhetését is biztosítja. A tó arról is nevezetes, hogy általában itt végződik a Párizs-Dakar rally, amit idén speciel átraktak Dél-Amerikába.

 

A közeli étteremben ebédeltünk, ahol a karácsonyi ünnepek alatt kitágult gyomrommal simán eltüntettem egy hatalmas pizzát. A két ünnep között igen élénk társadalmi életet éltem, minden nap ebéd és vacsora barátokkal - így karácsony után is rengeteget ettem, tornázni emiatt viszont nem volt idő, így sajnos 3.5 kiló plusszal indítom az évet... De mint tudjuk, 40 felett nem áll jól a fogyókúra, beesik tőle az ember arca...

Ebéd után este fél 8-ig volt idő emészteni, mert addig zötykölődtünk St. Louisig. Nem mintha nagy lett volna a távolság, de egészen lepusztultak az utak. St. Louis egy sziget a Szenegál folyón, végtelenül nyugodt kis volt francia gyarmati városka. A szigetre egy Eiffel által tervezett, remekbe szabott hídon lehet behajtani. A szálloda tetején épült külön kis szobába osztottak be, teljesen egyedül voltam a madarak társaságában - úgy éreztem magam, mint valami pilótafülkében.

2010. január 6.

Reggel 6-kor már kivertek minket az ágyból, indultunk a Djoudj nemzeti parkba. Eddig nem állunk rosszul világörökségekkel, mert Goree és St. Louis után ez a harmadik, amit három nap alatt látunk. Az út csak egy órácska lett volna, ha nem állunk meg állandóan érdekes madarakat nézegetni, így 2.5 óra alatt értünk a folyóig. Itt hajóba szálltunk és nekiindultunk felfedezni a vidéket - csupa nádas, labirintus, folyóág, tavacska - ez a világ harmadik legfontosabb madárrezervátuma. Évente 3 millió madár fordul meg itt évente, úgy 400 fajtából. A készületlenségem nem csak a vízumokra terjedt ki, de a csoportban én voltam az egyetlen, aki nem hozott távcsövet. Ennek hiányában nem igazán tudtam gyönyörködni a madarakban, de én már a hajókázásnak és a finom melegnek is tudtam örülni. A madarakat egyébként sem ismerem túlságosan, városi lányként csak a flamingót és a pelikánt ismertem fel - annál inkább lázba hozott az előttünk átfutó mongúz, a napozó krokodil és az út szélén tanyázó varacskos disznó család. A pelikánok nagyon kitettek magukért, még a szinkronhalászatot is bemutatták nekünk - körbe álltak (illetve ültek a vízen) és egyszerre dugták le a csőrüket a vízbe halat keresve. Elég látványos bemutató volt. 

 

Délután a csoport lovas kocsikkal indult városnézésre, én gyalog. Egyrészt allergiás vagyok a lovakra, másrészt jól esett egy kis mozgás, harmadrészt olyan kicsi a város, hogy így is simán be lehetett járni és legalább akkor álltam meg fotózni, amikor jól esett. Hamar feltűnt, mennyire alulöltözött vagyok sortban és pólóban. A szenegáliak nagyon adnak az öltözködésre és a nők még a piacra is a legszebb ruhájukat veszik fel, amiket csodálatosan tisztán tudnak tartani ebben a porfészekben is. A másik hamar nyilvánvaló szokás az, hogy milyen fontos szerepet játszik a köszönés - mindenki legalább fél percet köszönget a másiknak. Megkérdezik, hogy van a család, a termés, az üzlet, stb. Még ha csak egy darab kenyérért megy be a boltba valaki, akkor is illik azzal indítani, hogy megkérdezzük, hogy van az eladó - egyébként kifejezetten ellenségesnek tűnhetünk.

Mivel ez az első és utolsó lehetőség a komolyabb vásárlásra, beszereztem minden kötelező ajándékot - a barátnőmnek hűtő-mágnest, a cukorzacskó gyűjtő emberkének cukorzacskókat, magamnak szenegáli és gambiai zenét, az osztályom tagjainak kis szuvenírt és anyunak egy láncot. Kihasználtam, hogy itt még van Internet, lejelentkeztem a családnak, barátoknak, aztán pihenés.

2010. január 7.

Kevés alvás volt, mert a közelben keresztelőt tartottak és hangos énekléssel-dobolással ünnepelt a család. Reggelinél mindenki kóválygott az álmosságtól, csak a csoport legidősebb tagja, a 80 feletti Jim volt feldobva - ő ugyanis nem bosszankodott a szobájában, hanem lesétált a buliba és becsatlakozott a dobolásba.

Délelőtt megnéztünk még egy közeli nemzeti parkot (Langue de Barbarie), ahol szintén hajókból nézegettük-fotóztuk a madárvilágot. Az angolok nagyon izgatottan azonosítják be a különféle madárfajokat, de én nem csak hogy nem ismerem meg őket, még ha mondják is a nevüket sem értem, milyen madárról van szó. De szorgalmasan jegyzetelek, majd otthon kiszótárazom (már amelyiknek van magyar megfelelője).

Délután szabad program volt - úgy terveztem, hogy egy jobb szálloda úszómedencéje mellett olvasgatok majd, de elég fátyolfelhős volt az ég. Úgyhogy a cukrászdában, az Internet kávézóban és az utcákon sétálgatva ütöttem agyon az időt. 


Next part of Senegal
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Szenegál következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra