Az Okavango delta2001. november 28, szerda Éjjel fel kellett kelni lehúzni a sátor ablakait, csúnyán esett az eső. Egy kicsit az is zavarta az álmunkat, hogy mindenféle csúszómászó járkál a sátrak között, láttunk skorpiót, százlábút, egyéb csúnyaságokat. Az igazi veszély persze a szúnyog errefelé, ami a maláriát terjeszti, de eddig nem sok volt belőlük. Az ausztrálok mind Doxyciclint szednek és borzasztóan szenvednek a mellékhatásaitól, ég a kéz- és lábfejük. Ma áthajtottunk egy másik kempingbe, csak délben álltunk meg pár órára hűsölni egy közbeeső táborhelyen, az úszómedencében. Az ausztrálok nemigen merészkednek a napra, de én nem tudtam ellenállni annak, hogy decemberben füröcskézhetek ragyogó időben, kiélveztem minden percet. Ma is láttunk egy csomó zebrát, gazellát és zsiráfot, ők a leggyakoribbak, de felbukkant néhány új állatfaj is: az ősz antilop, néhány varacskos disznó, struccfiókák, kudu, feketearcú impala, sisakos gyöngytyúk, csíkos mongúz.
Láttunk kaméleont is, és valóban változtatja a színét, ahogy másfajta területre mászik. A legédesebb látvány néhány bébisakál volt, ahogy csüngtek az anyjukon. A kempingbe érve rögtön megláttuk azt a párost, akik már vagy egy hete mindig ott szállnak meg, mint mi, egy gyönyörű magas, hosszú szőke hajú lány, és nem kevésbé jóképű fiúja, magunkban csak Kennek és Barbienak hívjuk őket. Szépségükkel nem párosul a sportszellem, mert a sátorukból a kb. 100 méterre levő étterembe kocsival hajtottak. Este a tábortűznél jó kis beszélgetés alakult ki, leginkább Leont faggattuk arról, hogyan élte meg a változásokat Dél-Afrikában. Amikor ő kicsi volt, még csak fehéreknek fenntartott iskolába járt, néhány éve meg épp azért vesztette el jól fizető tőzsdei állását, mert fehér. Egyáltalán nem tűnt csalódottnak vagy keserűnek emiatt, azt mondta, ez végülis így van rendjén. 2001. november 29, csütörtök Egész nap buszozás az Okavangó folyóig. Végre láttunk egy-két falut, már nagyon hiányzott. Alig látunk helyi emberkéket, ami nem meglepő, hiszen 825 ezer km2-en 1.7 millió ember él. Több zebraképem van már, mint portrém, holott a fotóim legalább fele portrékból szokott állni. Ma kaptunk egy nagy záport, de ennek nagyon örültek a helyiek. A botswanai valuta, a pula esőt jelent, a váltópénz, a thebe pedig esőcseppet, ez is mutatja, micsoda kincs ez errefelé. 2001. november 30, péntek Éjjel is esett, elég vacak volt a csuromvizes sátrat összepakolni, de nem volt más választásunk. Délelőtt sétáltunk egy kicsit a kemping melletti "faluban", ami öt vályogkunyhóból állt, egyik a kocsma. Ez egy poros udvar, közepén egy műanyaghordóval, benne erjedő kukoricamassza. A massza tetején zsákvászonszerűség, rajta kanna, azt lemerítve jutott az ember a vásznon át szűrt nedűhöz.
Egy nagy kanna helyi sör egy pula (egy dollár hat-hét pula), olcsón mérték. Aztán összepakoltunk és irány a deltavidék. A cuccok nagy részét a buszon hagytuk, csak két éjszakát töltünk egy helyi közösség, az Okavango Polers Trust által fenntartott kempingben. A szálláshelyre másfél órás motoros hajózással értük el, irtó gyorsan szeltük a hullámokat és jól bedőltünk a kanyarokban, úgy éreztem magam, mint valami James Bond filmben. A parton szebbnél szebb madarak és sütkérező krokodilok látványa, ragyogó napsütés, permetező víz, mi kell még. A kemping Saronga falu határában, füves, árnyas területen terül el, patyolat-tiszta mosdókkal, forró vízzel. Elképesztő, hogy Namíbia a kutyát sem érdekelte még tíz éve, néhány orvvadászon kívül senki sem járt erre. Az egész turistaipar szállodástól, nemzeti parkostól, utazási irodástól az elmúlt 10 évben épült ki és fantasztikus színvonalon. Namíbia és Botswana nem akar tömegturista célponttá válni, mint Kenya és Tanzánia, inkább kevés, de jól fizető ügyfélkört céloztak meg. Ezért a kempingeken kívül csak igen borsos árú szállodák vannak, középkategóriás szállások csak elvétve. Ha ezt az utat végig szállodában töltve tettem volna meg, legalább a duplájába került volna. Ma egyébként átléptük a botswanai határt és szerencsésen megúsztam a vízum hiányát, az angol követség levele - miszerint én megpróbáltam kérni, csak nem érkezett meg - itt elégségesnek bizonyult. Ugyanez lesz a helyzet Zimbabwében is, de az még odébb van. 2001. december 1, szombat Na, ma kijutott az időjárás viszontagságaiból: először bőrig áztunk, aztán pecsenyévé égtünk mindössze félóra különbséggel. De kezdjük az elején. Reggel felpakoltuk magunkat egy teherautó platójára és jó egy órás zötykölődéssel megérkeztünk a mokoro-kikötőbe. Ezeket a csónakokat régen fából faragták, de mióta ide is eljutott a természetvédelem, mint eszme, műanyagból készülnek. Két utas jutott egy-egy csónakba, amit a vezető egy hosszú rúd segítségével irányított a sekély vízben, el-ellökve a rudat a meder aljától. Tegnap az Okavangót, mint egy széles folyót ismertük meg, ma viszont a deltában jártunk, sűrű lápvidéken. Vízilovakat kutattunk, de nem találtuk őket, bár én emiatt nem nagyon búslakodtam, nem igazán találtam elég gyorsnak a csónakunkat menekülés céljára. Csak élveztem a hajó ringatását és a remek tájat, no meg a fantasztikus csendet.
Pár órás hajókázás után kikötöttünk és egy kis szigeten sétálgattunk bokáig cuppogva a vízben. Az egyik pillanatról a másikra feketévé változott az ég, és eszméletlen zápor zúdult a nyakunkba. Nem volt hova menekülni, bőrig áztunk. Visszasétáltunk a csónakokhoz, addigra épp elállt az eső és hajóztunk tovább. Hirtelen kiderült az ég, és ezerrel ragyogott a nap, a fehér bőrű ausztrálok egytől egyig pecsenyévé sültek a vízen. Néhányan megpróbálták az evezést is, de egyáltalán nem olyan könnyű irányítani ezeket a csónakokat, mint gondoltuk. Kora este visszaértünk a kempingbe, kis pihenés, aztán este egy helyi asszonyság tradicionális botswanai vacsorát főzött nekünk, egész finom volt. Párolt spenót, kukoricás babmassza, sült sütőtök, kenyér. Vacsora után jöttek többen is a faluból és énekeltek, táncoltak nekünk, helyes háncsszoknyában.
Megkértek minket is, adjunk elő valamit, az ausztrálok nem jöttek zavarba, táncoltak egyet. Az egyik srác viszont elszólta magát, hogy van itt ám egy magyar is, így mindenki hallani akart egy magyar produkciót is. Nem volt mit tennem, elénekeltem nekik a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt, hirtelen csak ez jutott eszembe. Katasztrofális volt, de udvariasan megtapsoltak. 2001. december 2, vasárnap Ragyogó napsütésre ébredtünk, bár a bakancsom nem száradt ki, még mindig csu>romvíz. Reggel összepakoltuk a cókmókjainkat, a teherautó kivitte a kikötőbe, mi még sétáltunk egyet a faluban. Végre fotózhattam gyerkőcöket, derítésnek egy kis vakufénnyel, amit nagyon élveztek, óriási sikongatás volt. A faluban háromféle háztípus épül:a kőház (iskola, klinika, tanári lakások), a nádfedeles vályogház és egy helyi specialitás, a sörös-dobozokkal megerősített vályogház. Ennek falát több száz sörös, illetve üdítős fémdoboz képezi, köztük vályog.
Állítólag sokkal tartósabb, mint a sima vályogház, mindenesetre elég mutatós. Visszaszáguldottunk a motorcsónakkal a kempingbe, ahol a buszt hagytuk, és ott töltöttük semmittevéssel a délutánt. Este hajókázás és ivászat naplementében, melynek a fénypontja egy víziló megjelenése volt. Ez a víziló közvetlenül a hajó mellett bukkant fel, óriási fújtatással meg zajjal, halálra rémisztve mindannyiunkat. Colin olyan sokkot kapott, hogy a hajó másik végébe ugrott és még percek múlva is reszketett. Este Holiday isteni saslikot csinált, én pedig megkóstoltam a helyi specialitást, az almabort (cider). Next part of Southern Africa tour Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Dél-Afrika következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
