Az igazi nagy kaland: vadvízi evezés a Zambezin

2001. december 7, péntek

Micsoda nap volt, az biztos, hogy a top 10-ben benne lesz. A többhetes hezitálás után rászántam magam a rafting túrára. Itt, a Zambezi folyón van a világ legjobb egynapos raftingja, ami egyben az egyik legnehezebb is, hiszen több ötös fokozatú zúgó van itt, nekem meg nulla tapasztalatom van ilyenekben. De annyit hallottam más utazókat lelkendezni a dologról, hogy nem bírtam ki, hogy kihagyjam. Végülis mind a kilencen nekivágtunk, ketten kajakkal, heten túracsónakkal. Reggel kis eligazítással kezdtünk, már akkor láttam, hogy nem fogunk unatkozni, irtó jó fejek a helyi srácok, akik elvisznek minket (Safari par excellence a cég neve). Kaptunk mentőmellényt és bukósisakot, és mint megtudtuk, kétféle sisakméret van: a túl nagy meg a túl kicsi. Volt még rajtunk kívül vagy 20 vállalkozó kedvű emberke, így 4-5 csónakkal, két kajakkal és néhány kísérő életmentő kajakossal indultunk neki. A két életmentő kajakos nézett ki a legjobban, napbarnította, vasalódeszka hasú, mosolygós srácok. Elmagyarázták, hogy ha kipottyanunk a csónakból, akkor ők majd odaeveznek, és a kajak orrába kapaszkodva fonjuk fel a lábainkat a kajakra velük szembe, mintha a misszionárius pózt próbálnánk. Nem is tudtam, hogy ettől most féljek vagy inkább várjam. Lesétáltunk a park bejáratától a folyóig, az állandó vízpermettől dús, buja növényzet között, igazi dzsungelhangulatban. Bemásztunk a csónakokba és vezetőnk, Doug elmagyarázat a vezényszavakat. Előre evezés, erőteljes előre evezés, balra és jobb kanyar, balra és jobbra vetődés, hátramenet, gubbasztás a csónak aljában és imádkozás. Elméletileg minden olyan egyszerűnek tűnt, nekivágtunk hát a 30 km-es útnak, ahol 21 zógó várt ránk. Az első, a Boiling Pot hármas fokozatú volt, és könnyedén, egy remekbeszabott balra vetődéssel átjutottunk rajta, nem győztünk örülni. De ez az öröm nem tartott soká, mert hamar beütött az első borulás: a hármas és a négyes zúgó között, amit csak 3.5-es néven tartanak nyilván, egy laza kettes fokozatú szakaszon egyszercsak megbillentünk és átfordultunk. Egyszercsak azt vettem észre, hogy nem kapok levegőt, és nem tudok a vízfelszínre jönni, mert egyrészt a fejem fölött a csónak, másrészt elképesztő méretű hullámok dobálnak, és csak hörögtem meg nyeltem a rengeteg vizet. Kezdtem egy kissé pánikolni, hogy mi lesz, úgy éreztem, már a fél Zambezit kiittam, amikor megragadta a mentőmellényem két erős kéz (mint később kiderült, Doug) és kiráncigált a hajó alól. Hogy ez milyen jól esett. Annyiból jó volt, hogy hamar túlestünk a tűzkeresztségen, hogy kevésbé féltünk ezután, a legrosszabbon, a boruláson már túl voltunk. A többi akadályt borulás nélkül vettünk, bár jó párszor kirepültünk a csónakból, az kevésbe veszélyes. Volt olyan ötös fokozat, amit csont nélkül vettünk, mind a heten a csónakban maradva, igazi profi csapat. Egy idő után már nehezítéseket is kitaláltunk, hogy izgalmasabb legyen, volt zúgó, amit a hajó szélén állva próbáltunk bevenni (sikertelenül), és volt, amit mindannyian a csónak farában ülve, szinte függőleges hajóval (szintén sikertelenül). Ilyenkor aztán röpültünk a vízbe, de vagy vissza tudtunk úszni magunktól a csónakig, vagy az életmentő kajakos fiúk visszavittek.

Időnként magunktól is beugráltunk a vízbe, az egyik zúgón a hajó oldalába kapaszkodva mentünk át, csak Doug vezetett, irtó jó volt. Volt egy hatos fokozatú zúgó is, a Commercial suicide nevű, amin nem lehet hajóval átkelni, ott mindannyian kiszálltunk és a parton cipeltük át a hajót a veszélyes szakaszon. A többi zúgónak is jópofa neve van, mint például a Mosógép, Az ördög WC-je, Mennybevezető út, mely néhányaknak a pokolba vezet, Csikorgó állkapocs, stb.

Bár mindenkin keletkeztek kisebb-nagyobb sérülések, nekem például a karomon lett egy jó nagy zöld fold, borzasztóan élveztük az egészet. Én még ennyit életemben nem sikoltoztam és nevettem egy nap, mint itt. A mi kormányosunk volt a legjobb fej, aki időnként oda-odakiabált a többieknek: Hé, mikor józanodtál ki reggel? Sikerült hazavinni a német lányt? Látom, visszakaptad az állásodat! Láthatólag remek a csapatuk, folyamatosan húzták egymást, vicceket meséltek, nagyon vidám fickók voltak. A zúgókon kívül még az volt egy kicsit izgi, hogy a kevésbé gyors szakaszokon sütkérező krokodilokat figyelhettünk a parton, itt nem volt ajánlatos úszkálni. A krokodilok egyébként nem szoktak balesetet okozni, mert ők pont azokon a szakaszokon vannak, ahol a csónakok nem borulnak. Inkább az a veszélyes, amikor valakinek beleakad keze-lába egy sziklába és nem tud feljönni a víz felszínére. Ezekről persze napközben nem hallottunk semmit, csak este a bárban mesélte el Doug a rémtörténeteket. Évente 1-2 haláleset és néhány kisebb baleset történik, ezekre az esetekre egy helikopter is mindig készenlétben áll. Szóval nem teljesen veszélytelen a dolog, de hát mi az. Doug mindenesetre napközben többször is ellenőrizte, hogy mindenkin elég szoros-e a mentőmellény, alig kaptam levegőt, amikor meghúzta, de tudtam, hogy ez itt tényleg életet menthet. Mivel mi a nap végére bevállaltunk egy jethajózást is, nem 21, hanem 25 zúgón mentünk át, tovább kellett eveznünk a hajóállomásra, de persze ezt egy cseppet sem bántuk. A jethajó egy 12 személyes jármű, ami 80-85 km/h sebességgel tud siklani egy akár 10 cm-es vízen. Mintha csak a folyó felett repültünk volna, hihetetlen sebességgel. A kormányos régen autóversenyző volt, és hamar megtapasztaltuk, hogy imádja a sebességet meg a veszélyes vezetést. Közvetlenül a parti sziklák mellett hajtott, hihetetlenül kicentizte, időnként el is kellet takarni a szemem, nem mertem odanézni. Később hallottuk, hogy egyszer egy japán turista kihajolt egy kicsit, hogy csináljon egy fotót, szörnyet is halt azon nyomban, ahogy nekiütődött a sziklának. Amikor a kormányos felemelte a kezét és kis köröket írt a levegőbe, tudtuk, hogy kifarolás következik, amikor is mindenki kapott a zuhanyból. Kisikongattuk magunkat, kikötöttünk, és már csak ki kellett mászni a 220 méter mély kanyonból. Nem lett volna nehéz, ha az egész napi izgalomtól nem remeg a térdünk, így viszont jól megizzadtunk. Fent hűtött sörök és üdítők vártak ránk. Felmásztunk a teherautó platójára, ami visszavisz a kempingbe és már-már hátradőltem, hogy vége a megpróbáltatásoknak. Ekkor viszont kiderült, hogy a jethajó kapitánya vezet, aki ugye imád gyorsan hajtani, és az elmúlt napi esőzések nyomán felázott talajról össze-vissza spriccelt ránk a sár. A kempingben barbecue fogadott minket (ez, valamint a reggeli is benne van a 95 dolláros árban, ami az egynapi raftingtúra díja, vagy a 130 dolláros kombinált rafting-jethajó utazás árában). Ekkora már a nap eseményeiről szóló videó is elkészült, amit viszont pofátlanul magas, 52 dolláros áron adtak, összeszorított fogakkal bár, de megvettem, szenzációs ugyanis. A bárban ittam egy jól megérdemelt gin-tonikot és fizettem Dougnak egy sört, hogy kihúzott a vízből. Holiday kiosztotta a pólókat, amit az utazás emlékére csináltattunk, rajta van mindenkinek az eredeti neve és egy afrikai, amit ő ragasztott ránk. Én nkwe, azaz gepárd lettem, megtisztelő volt, hiszen az az egyik legszebb állatfajta, amit láttunk.

2001. december 8, szombat

Hogy ne süllyedjen le hirtelen az adrenalinszintem, elmentem reggel egy körre motoros sárkányrepülővel (microlight flight).

Egy 15 perces felszállás 75 dollár, igazán megérte. Úgy néztem ki beöltözve, mint valami Michelin-baba. Így, kabin nélkül tényleg madárnak képzelheti magát az ember, ahogy szabadon száll. Megnéztük felülről a Viktória vízesést, láttunk vízilovakat, varacskos disznót, sütkérező krokodilt. Szorosan a pilóta mögé szíjaztak, egyáltalán nem féltem, inkább csak nagyon kíváncsi voltam és élveztem a kalandot. Aztán vissza a kempingbe, épp elcsíptem az ingyenes shuttle járatot a vízesés másik oldalára, Zimbabwéba. Volt egy kis gubanc a határon, nem lévén vízumom, de csak sikerült meggyőznöm őket, hogy engedjenek be. Mivel zuhogott az eső, nem néztem meg a vízesést erről az oldalról, de végülis láttam már Zambiából, a folyóról és repülőről. Inkább boltokban múlattam az időt, vettem ajándékokat a barátoknak. Mivel feketén váltottam a zimbabwei dollárt, minden nagyon olcsó volt, kedvemre válogathattam. Este aztán visszagyalogoltam Zambiába, a határig, ahol próbáltam taxit fogni a kemping felé, de csak taxira váró tömeg volt, kocsi sehol. Egy határőrnek megesett rajtam a szíve, ahogy látta az elveszett kis turistalányt és az első arra jövő taxit utasította, hogy márpedig engem vigyen el. A zuhogó esőben várakozó tömeg kis híján meglincselt, de én hálás voltam. Ma este végre igazi ágyban alszom, vége ugyanis a túrának, holnap indulok haza és az utolsó éjszakára kivettem egy szobát. Micsoda luxus, pihe-puha ágyikó.

2001. december 9, vasárnap

Ma újra át kellett könyörögni magam a határon, a reptér ugyanis a zimbabwei oldalon van. Az útlevelem lassan rongyos a pecsétektől. Vic Falls - Joburg alig másfél óra repülővel, délután 2-kor már megérkeztem, de csak este 8-kor indultam tovább Frankfurtba. Becsekkoltam a hátizsákot, a kisebb cuccokat leadtam csomagmegőrzőben és gondoltam, bemegyek egy kicsit a városba. Mivel Johannesburg híresen veszélyes terület, csak egy bevásárlóközpontig merászkedtem el, ott ütöttem agyon néhány órát, mint egy plazacica. A taxis lelkemre kötötte, hogy soha ne feledjem el az ő nevét, állon hát itt az utókornak: Johannes, a Wonderful Tours and Transfers nevű cégtől. A reptéren megvendégeltem még magam cajun ízesítésű tintahallal és vettem egy rakás női magazint arra az esetre, ha ülve kell átvészelni a 11 órás utat. De utazó angyalkám ezúttal is odafigyelt és sikerült lecsapnom egy üres hármas széksorra, ahol elnyúltam és végigaludtam az utat. Frankfurtba érkezve kissé sokkosan hallottam, ahogy a pilóta bemondta, hogy mínusz öt fok van. Én ugye egy szál sortban és ujjatlan trikóban indultam útnak, ideje volt hát felöltözni. Pesten még durvább hideg, mínusz 12 fok fogadott, de csak három hetet kell kibírnom ebben a hidegben, aztán újabb kalandok várnak, Kubában.


Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra