Türkmenisztán2007. szeptember 21, péntek Egy öt országot átölelő túrát kezdtem meg, melynek során 17 nap alatt öt közép-ázsiai "sztán-t" látogatunk meg, öt volt szovjet tagköztársaságot. Sajnos a megszokott irodáim nem szerveznek utakat erre a vidékre, így egy új, kanadai utazási irodát próbálok ki. Frankfurtban szálltam át, onnan egy óriási 221 fős Airbus 330-al repültünk tovább. A gép félig sem telt meg, elheveredhettem egy egész sorban, mint a régi szép időkben. Ráadásul Bakuban az utasok többsége kiszállt, így Ashgabatba, a türkmén fővárosba talán csak húszan érkeztünk. Nem szorongunk herringek módjára, mint alig két hete, amikor New Yorkból repültem haza egy csurig telt gépen. A Türkménbasi reptéren egyből a Türkménbasi bank ablakához tereltek minket (arra hamar rájöttem, hogy itt nincs szükség kreatív marketingesekre névadáshoz), ahol le kellett perkálnunk 12 dollárt és erről egy igen díszes igazolást kaptunk. Nem igazán értettem, mi ez, hiszen az olcsónak igazán nem nevezhető vízumért már pár hete kiugrottam Bécsbe. No, de nem akadékoskodtam, egyrészt a türkmén nyelvtudás hiány, másrészt az erős egyenruhás fölény miatt. A reptéren a helyi idegenvezető összehalászta, ki van a csoportunkban és már buszoztunk is a szállodába. Nekem még így nem esett le az állam idegen országba érkezve - a városba vezető út nem a ferihegyi gyorsforgalmira emlékeztetett, hanem mintha Dubaiba érkeztünk volna. Ott ugyan még nem jártam, de valahogy mindig így képzeltem el. Csodaszép fehér márvány épületek, minden vadonatúj, minden csili-vili, mindenről süt a gazdagság. Az idegenvezető tájékoztatott minket, hogy az utóbbi évek előírásai szerint minden egyes épületet (régieket és újakat) olasz márvánnyal kell burkolni, így nem csoda az egységes hatás. A szállodánk is (Hotel Nissa, 2 ágyas szoba 120 USD) csupa márvány, belül hatalmas csillárral, grandiózus lépcsőházzal. A szegényebb szovjet évek csak a szobába felérve kísértettek, ahol a minibárban csak egy üveg ásványvíz árválkodott, és az étlapon meglepve fedeztem fel a vodkás spagettit. A recepción beváltottam 50 dollárt - mivel 1 USD feketepiaci árfolyama 22,000 manat, szép kis köteg pénzt kaptam kézhez, befőttes gumival átkötve. 2007. szeptember 22, szombat Az utazási iroda tájékoztató szerint, ha a szállodában azt mondják, reggel 7 és 10 között van a reggeli, érdemes már 7-kor ott toporogni, mert különben nem marad semmi. Ma viszont inkább álmos voltam, mint éhes, úgyhogy csak záróra előtt pár perccel, 10 körül sétáltam le az étterembe, ahol az előzetes figyelmeztetésre alaposan rácáfolva csak úgy roskadoztak az asztalok a gyümölcsöktől, felvágottaktól, sajtokból, így jól belakmároztam. Az már most, az első reggelinél kiderült, hogy igencsak alulöltöztem a társaimat. Én ide is, mint minden Európán és USA-n kívüli utamra, csak kinőtt, foltos, megunt ruhákat hoztam, amit majd az út végén egy szegény településen hagyok (melynek általában örülnek a helyiek) és a felszabaduló hely pont jó lesz az ajándékoknak. Az angol, ausztrál csoporttársak sem szoktak nagyon kiöltözni, most viszont jóval felsőbb kategóriás kanadai csapattal utazok, akik már a reggelihez csinosan, kisminkelve jöttek le. No sebaj. 11-kor találkozó, elvittek minket a türkmén szőnyegmúzeumba, ahol többek között a világ legnagyobb kézzel szőtt szőnyege is található (21x14 méter, Guiness oklevél által hitelesítve). Ezt a SZU-tól való függetlenné válás 10. évfordulójára szőtte 40 munkás. A mai hivatalos program ennyiben ki is merült, úgyhogy délután szabad program volt. A csoportban mindössze egy hasonló korú útitárs van, egy skót srác, azzal vágtunk neki a városnak. Neki legalább volt LP útikönyve, én meg tudok térképet olvasni - ha rajta múlott volna, mindig épp a rossz irányt választottuk volna. Így viszont gyorsan megtaláltuk Lenin szobrát, amit már ritkán lát az ember manapság, és a volt szovjet nagyvárosokban szinte kötelező kellék háborús emlékművet. De a fő látványosság a türkménbasi 12 méter magas aranyszobra, amely 24 órán keresztül szép lassan megfordul a tengelye körül, hogy a nép vezére mindig a nap felé nézzen.
Az ország híres vezetője, Niyazov 1985-ben lett a türkmén kommunista párt főtitkára. 1991-ben, amikor az ország - számára is kicsit meglepő módon - független lett, Niyazov lett az ország elnöke és innen datálható a szép lassan hatalmassá burjánzó személyi kultusza. Az óriási kőolaj és földgázmezőkre hivatkozva kuvaiti jóléti társadalmat ígért népének, de a rengeteg pénz végül a grandiózus építkezésekre és a magánvagyon felhalmozására ment el. A politikai szabadságjogok olyan mértékben meg lettek nyirbálva, hogy a "Riporterek határok nélkül" szervezet a sajtószabadság rangsorában az utolsó előtti helyre helyezte az országot, amit csak Észak-Korea múl alul. Filmek, könyvek, opera, balett betiltva, csak pár zenes színház engedélyezett, no meg a basi által megírt vízió a türkmén törtélemről, kultúráról, a "léek könyve", a Ruhnawa. Ez kötelező iskolai anyag és minden írásos teszt alapja - a főskolai felvételitől a jogosítvány szerzésig. Márvány- és aranyszobrok tucatjai, plakátok százai mutatják az egykori elnök képét, aki bár az egyetlen, mindörökké uralkodó, halhatatlan elnöknek kiáltotta ki magát, tavaly decemberben infarktusban elhunyt. Utódja a korábbi miniszterelnök helyettes lett, a bulvárhírek szerint az elnök törvénytelen fia. A hasonlóság tényleg igen erős, ezt számtalan hatalmas poszteren lehet ízlelgetni, mivel láthatólag az új elnök sem akart lemaradni az öndicsőítő versenyben. Vacsora előtt kis napozás a szálloda medencéje mellett, aztán kíváncsian vártam az első főétkezést, ami igen bíztató volt az elkövetkező két hétre nézve. Remek saláták után orosz borscs leves, majd hús és süti. Nem lesz itt nagy baj. Internet is van a városban, 4 dollár egy óra, lassú, de legalább működik. 2007. szeptember 23, vasárnap Reggel 9-kor indulás. Jó zsúfolt programunk volt ma, és - dicséretükre legyen mondva - bírták a csoportban levő öreglányok. A skót srácon és rajtam kívül mindenki 50 felett van. A Tolkuchka bazárban kezdtünk, szőnyegek, egzotikus fűszerek, gyümölcsök, ruhák és ékszerek végeláthatatlan tengerében. Végre tudtam portrékat fotózni - a város sugárútjai tegnap teljesen kihaltak voltak, már-már azt hittem, valami kísértetvárosban járok. Itt aztán volt nyüzsgés és nem is bánta senki, ha az orra előtt kattant a gép.
Ma az is kiderült, hogy azért Ashgabat sem teljesen márványpalotákból áll, a külvárosban bizony ott éktelenkedtek a régi szovjet típusú lakótelepek. Visszatérve a központba felmentünk lifttel türkménbasi aranyszobrába, ahol kedvünkre fotózhattuk felülnézetből az elnöki palotát, pedig annak fotózását utcaszintről igen szigorúan tiltják. Állítólag múlt héten egy komplett német turistacsoportot bevitt a rendőrség, mert nem átallottak pár fotót készíteni az épületről. Aztán megnéztük az Azadi mecsetet, ahova szinte senki nem jár imádkozni, mert az építése során túl sokan haltak meg és ez nem jó jel. Bóklásztunk a Függetlenség parkban, több tucat csodálatos szökőkút között - ezeket, és a zöldellő nagy parkokat imádta a vezér, így rengeteg van belőlük. Ameddig szem ellátott, gyönyörű lakótelepek és irodaházak virítottak, mind fehér márvánnyal borítva. A középületek formája gyakran a funkcióra utal, pl. az energiahivatal épülete öngyújtó formájú, de a kedvencem a könyvkiadó nyitott könyv alakú épülete volt.
Végigjártuk a Nemzeti Múzeumot is, ami rém unalmas volt, majd kibuszoztunk Nisába, amely az ország egyik világörökségi helyszíne. I.e. 3. században pártus főváros volt, a 13. században mongolok rombolták le.
Végül a türkménbasi mauzóleumát, illetve a szomszédos Ruhy mecsetet néztük meg, mindkettő csodaszép építmény. A vacsora során megállapítottam, hogy igen bizarr társaságba keveredtem. Az egyik asztaltársam egy texasi nő, Jane, egyáltalán nem fogyaszt semmilyen helyi ételt vagy italt. Kizárólag Coca-Colát kér, és az otthonról hozott Snickers, Mars és egyéb csokoládékat fogyasztja. A hosszú ősz copfos Mary pszichiáter, mániákus depresszióval és skizofréniával foglalkozik és nem tudom, valaki meg tudja-e különböztetni a betegeitől. Engem az Ally McBeal sorozat zavart pszichiáterére emlékeztetett. Általában szigorúan néz a szemüvege mögül, aztán hirtelen elneveti magát, de olyan sátáni a kacaja, hogy ilyenkor halálra ijedek. Még Patricia ült az asztalunknál, aki szintén pszichiáter és folyton beszél, de akárhogy erőlködnék, nem tudnék semmi felidézni abból, amit mond. Valahogy se eleje, se vége, se értelme. No sebaj, majd úgy fogom fel ezt a csapatot, mint plusz szórakoztató tényezőt. 2007. szeptember 24, hétfő Ma egy újabb világörökségi helyszín, Merv meglátogatása volt a program. Eredetileg repülővel utaztunk volna, de arról sajnos lemaradtunk, így 6 órás buszozással indítottunk. Először végig kellett néznünk a helyi lerobbant múzeumot, majd ebéd. A nap szenzációja, hogy a texasi hölgy végre hozzányúlt a helyi étkekhez, és késsel-villával elfogyasztott egy szem szőlőt (óvatosan kipiszkálva a magokat). A ma már igencsak romos Merv fénykorát a 11-12. században élte - a selyemút virágzásának idején Bhagdad után az iszlám 2. legnagyobb városa volt. 1221-ben a mongolok rombolták le. Addig az egymást követő uralkodók nem rongálták az elődeik munkáját, hanem azokat meghagyva, egy kicsit arrébb építkeztek. Ennek eredményeként a területen öt város van különböző korokból, közel 100 km2-nyi területen. Mivel a fontosabb látnivalók igencsak szétszórva helyezkednek el, busszal jártuk körbe a fő nevezetességeket.
Délután sikerült feljutni a repülőre, így 50 perc alatt visszajutottunk a fővárosba. A szállodában vacsoráztunk, ahol remek olasz étterem van. Ma este leginkább Mary-n kuncogtam, aki elmesélte, hogy kis híján beleszorult a fürdőkádba. Hiába, az itteni szanitereket nem az amerikai hátsókra tervezték... Next part of Uzbegistan Back to the Big Picture Guide Book Back to the frontpage Üzbegisztán következő része Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra Vissza a nyitóoldalra |
