Kathmandu

2001. június 30, szombat

Kathmandu, Nepál, 35 fok. Pár napja még New York, aztán átszáguldva Budapesten (vízilabda EB döntő.) most itt vagyok, Ázsia egyik legizgalmasabb városában. Londonból a Qatar Airways hozott ide, micsoda kellemes meglepetés. A turistaosztályon jobb kiszolgálás volt, mint máshol a businessen. Dohaig csak két ülésem volt, ott viszont kiürült a járat és négy ülésen elnyúlva aludhattam egy jót. A Manaslu hotelben gyülekezik az Explore csoport, 14 emberke, első blikkre kedves csapat. Egy ír lány, Vivien lesz a szobatársam az úton, vidám kövérkés leányzó.

2001. július 1, vasárnap

Délelőtt séta, Durbar Square és környéke. Stupák, szent tehenek, füstölők és ismeretlen fűszerek illata, zarándokok, kereskedők, tük-tük taxik, tarkaság.

A Kumari Bahal szentélyben lakik a város egyetlen élő istennője. A templom történetéről több legenda is kereng, a vezetőnk által preferált szerint a XVII. században egy uralkodó megkívánt egy fiatal lányt, aki viszont belehalt a túl ifjúkori szeretkezésbe. A férfiú nem talált nyugovást, amíg nem emelt szentélyt a kislány emlékére, és azóta mindig él itt egy kiválasztott leányzó. A kis királynőt szigorú szabályok szerint kisgyermekek közül választják ki, és pubertáskorukig élnek a palotában, ahonnan csak évente párszor, nagy ünnepeken mozdulhatnak ki. Vártunk egy darabig a palota udvarán, hátha megpillantjuk a szépségéről híres kis istennőt, de udvaroncai közölték, hogy ebédel a hölgy. Így hát ezt tettük mi is. A Basantapur tér szélén álló étterem tetőterasza tetszett meg a csapatnak, főtt kis húsgombócokkal (momo) indítottuk a helyi konyha megismerését, egész jó.

Aztán felkerekedtünk Swayambhunath, a majomtemplom felé. Átkeltünk a Visnuvati folyón, majd felkaptattunk 365 lépcsőn, ahol nálunk jóval fürgébb majmok virgonckodtak. A templom róluk kapta becenevét, helyes kis állatok. Az egyikhez egy kissé túl közel merészkedhettem a kamerával, mert óriásit visított, persze rögtön utána én is, aztán csak bámultunk egymással farkasszemet, ki ijedt meg jobban. Körbesétáltuk a templomot, nagyon fotógének ezek a helyi sztupák a csúcsukra kötött rengeteg imazászlóval. Leültünk egy kicsit pihenni az árnyékba, megjelent egy japán turistacsoport és az egyik pasi nekiállt engem videózni, mint egy egzotikus fehér embert. Irtó idegesítő volt. Én legalább gyorstüzelek, mikor embereket fotózom, ha már nem kérek engedélyt, de legtöbbször inkább kérek. Nyújtogattam rá a nyelvem, aztán csúnyákat mutattam, de nem lehetett elriasztani. Visszasétáltunk a városba, a többiek mentek sziesztázni a hotelbe, de engem fogva tartott a város hangulata, csak kószáltam tovább.

A nagy bámészkodás miatt frontálisan ütköztem egy bicajossal, így jól lehorzsoltam kezem-lábam, de legalább mostmár úgy nézek ki, mint egy igazi utazó. Kerestem egy telefont, hogy felhívjam a szülőket, a hölgy mosolyogva kérdezte, hogy a szatelit telefon jó lesz-e, egy perc jóval egy dollár alatt, hát persze. Meglepően jó volt a hangminőség, bár kissé késett a hang, mint az IP telefonnál, node ennyi pénzért igazán megérte. Este rövid pihi, zuhany, majd egy elegáns hotelben vacsi. A Yak and Yeti Hotel részben a miniszterelnöki rezidenciából lett kialakítva, már csak ezért is ellátogat ide jónéhány turista. Nagyon procc hely, fehér kesztyűs pincérek, táncelőadás, sokfogásos vacsi, italokkal együtt 15 USD, még kibírható. Az asztalszomszédom, egy angol fickó, akivel addig még egy szót sem váltottunk, elmerengve jegyezte meg az este végén: emlékeztet ez a hely egy kicsit a Nyugatinál levő McDonaldsra. Meglepődve néztem rá, aztán kiderült, hogy a kedves útitárs, Steve, másfél évet élt Magyarországon a 90-es évek elején. Nocsak.

2001. július 2, hétfő

Nagyon kellemes napunk volt, bár kissé kalandos. Reggel egy brutális ötórás ébresztővel kezdtünk, hatkor már indultunk a reptérre, hogy a szép kora reggeli fényben repüljünk egyet a Himalaya felett. Jót mulattam a belföldi légitársaságok feliratain: Buddha Air, Yeti Airlines, stb. A kisgépen elég szerencsétlen módon pont a szárny mellé kerültem, de azért sikerült egy kis helyezkedéssel pár jó fotót kattintani a havas hegycsúcsokról. Reggeli után beültünk egy kisbuszba, irány Bodnath, Nepál legnagyobb sztupája, és az itt élő tibetiek vallási központja. Körbesétáltuk, a helyi előírások szerint az óramutató járásával megegyező irányban, megforgatva az imamalmokat.

Mivel a Lhaszaba fekvő kereskedelmi útvonal mentén fekszik, mindigis fontos szerepe volt az utazók körében, a hegymászók sokszor ma is idejönnek még, hogy szerencsés útjuk legyen. Ezután átmentünk Pasupatinat hindu templomegyütteséhez, Siva egyik legfontosabb szentélyéhez. A városka a Bagmati folyó partján fekszik, itt égetik el tradicionálisan a hinduk halottaikat. Most is láttunk jónéhány füstölgő hamuhalmazt a folyó partján.A borzongató érzést vidám majmok játéka oldotta, akik a folyó túlpartján mesteri hátraszaltókkal vetették magukat a vízbe.

Mint a gyerekek, elképesztően hancúroztak. A folyópartról felmásztunk egy dombra, én jó komótosan, fotózgatva a majmokat és a romokat. Nyugodt voltam, hogy látom a távolban Steve hátát, azt persze nem gondoltam, hogy ő viszont már nem látja a csoportot. Így hát eltévedtünk. Jó másfél órát barangolhattunk, mire megtaláltuk a csoportot, többségük ugyan már átment Bhaktapurba, csak azok voltak a buszon, akik vissza akartak menni a szállóba pihenni. Reggel még én is úgy terveztem, hogy délután áttaxizunk Bhaktapurba Viviennel, ő viszont már lelépett. Egyedül nem nagyon akarózott nekiindulni, nem lévén más lehetőség, megkörnyékeztem Steve-t, hogy lenne-e kedve megosztani egy taxit velem. Nem nagyon tudta, mi érdekes van Bhaktapurban, de nem kérette magát, így gyorsan elbúcsúztunk a csoporttól és neki is vágtunk ketten az útnak. Először persze heves alkudozás a taxissal, de sikerült egy jó árban megegyezni. Bhaktapurban először megebédeltünk, úgyis épp eleredt az eső, majd leperkáltuk a 10 dolláros belépőt a főtérre. Elég röhejes volt, simán be lehetett volna sétálni egy másik utcáról, de végülis támogassuk a helyieket, harmadik világbeli országban nem olyan jó érzés lógni, mint a nálunk gazdagabb régiókban. A Kathmandu völgy három városa (Kathmandu, Bhaktapur és Patan) közül ez a legősibb. Egészen mesebeli a főtér, gyönyörű fafaragásos templomaival, álmosan nyújtozkodó férfiakkal és kutyákkal, futkosó gyerkőcökkel. Rajtunk kívül sehol egy turista. Térképünk és útikönyvünk nem lévén, vaktában bóklásztunk a kis utcákon, de itt talán így a jobb. Időnként újabb és újabb hangulatos terecskék bukkantak fel előttünk, mint például a keramikusok tere, ahol rengeteg kaspó száradt a napfényben. Egy kislány szegődött mellénk, bár semmit nem tudtunk vele beszélgetni, árnyékként követett minket órákon keresztül. Kíváncsian nézett fel ránk, mosolygott, láthatóan örült a társaságnak. Hazafele újból keményen lealkudtuk a taxis tarifáját, majd hazaérve az általa ajánlott árat is megfejeltük, olyan hosszúnak találtuk az utat, és olyan nevetségesen alacsonynak a díjat érte. Mire a szállóba értünk, a többiek már szétszéledtek vacsorázni, így ketten indultunk el valami kaját találni. Egy közeli étterembe tértünk be, velünk együtt hat vendég volt, párnákon ülve fogyasztottuk el a remek curryt.


Next part of the Tibet tour
Back to the Big Picture Guide Book
Back to the frontpage


Tibet következő része
Vissza a A Nagy Képes Útikönyv oldalra
Vissza a nyitóoldalra